az életem, mint telepített erdő,
szabályos, rács és nem kerek,
nem járom be mind, ez csak hasonlat,
tényleg nincs más: a fák, meg hogy megyek.
Esőnap
I.
Az ablakon vízcseppek.
Lefutnak, újak verődnek
helyükbe. Micsoda spleen,
micsoda szomorúság
ül ma a bútorainkon!
A csilláron lóg, a búrákba döglött
gyümölcspoloskák és legyek
kiszáradt testei körül.
A szekrény oldalán kapirgál,
erőtlen ujjai csíkokat sem hagynak.
A fotelba rogyott, és hever,
mint a tegnapi ruháink,
gyűrötten, rendetlenül.
Futnak a vízcseppek, aztán –
felfénylenek: Egy tompa fénynyaláb
talpával a falnak feszül.
II.
Mint tollal írt, kinnfelejtett,
régimódi hirdetések
mondandóját a városi esők,
mossa belőlem a szétfolyt,
olvashatatlan
megbánást az idő.
Nem tudom, mit bánok meg.
Ez csak a front. Meleg vagy hideg.
Már rég nem iszom alkoholt ilyenkor.
Csak megbánok, tökmindegy, miket.
III.
Minden csak gyengeség volt,
minden csak egy kis késés,
egy kicsit túl későn megértés
és észrevétlenül fogyó erő.
Van még az ének,
de az csak flepni,
társadalmi
igazolás.
A valóság az,
hogy egy dolmányos varjú
kapirgál a Szenes Hanna-parkban,
potyog a rozsdás levél a fákról,
és mint egy giccses sanzon, úgy szól
az eső.
Szelfi
fák között megyek,
csillagos éj, csak levelek,
haladok, mint íráskor a sor,
szavak vagyok, központozás, ékezet.
az életem, mint telepített erdő,
szabályos, rács és nem kerek,
nem járom be mind, ez csak hasonlat,
tényleg nincs más: a fák, meg hogy megyek.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)