Demeter Szilárd két éve vezeti főigazgatóként a Petőfi Irodalmi Múzeumot. Az eltelt időszakot és benne a 2020-as évet értékelendő készített interjút vele a Hajónapló.
– Csak az olvasók kedvéért szögezzük le: azzal a feltétellel vállalta az interjút, hogy az Origón megjelent, majd visszavont publicisztikájáról nem kíván beszélni.
– Amit mondani akartam annak kapcsán, azt elmondtam a Kontra.hu oldalnak.
– Sokakat érdekelne, hogy mi állhat abban a levélben, amit a zsidó vezetőknek írt, és ügyvédi letétbe helyezett.
– Az rájuk tartozik. Alkalmas időben elküldöm, és ők eldöntik, hogy nyilvánosságra hozzák-e vagy sem.
– Pedig lehet, hogy elejét venné a további támadásoknak.
– Miért akarnám elejét venni? A politika a természete szerint ilyen. Senki nincs az abszolút igazság birtokában. A politikai állítások vitathatók. Jó esetben az éles állítások produktív konfliktusokhoz vezetnek, rosszabb esetben karaktergyilkolási kísérlethez.
– Ön ellen az a vád fogalmazódott meg, hogy relativizálta a holokausztot.
– Nem állt szándékomban. A nyílt társadalom őrült utópiájára mondhattam volna azt is, ami elsőre eszembe jutott, hogy tulajdonképpen vértelen genocídium. De ezt már Tőkés püspök úr „védjegyezte” a romániai nacionálkommunizmus kapcsán. Nézze, fogadjuk el, hogy minden emberiesség elleni bűncselekmény egyedi, abszolút és összehasonlíthatatlan. Ezt nem egyszerű megérteni. Az izraeli nagykövet a Mandinernek elmondta, hogy ezelőtt hét évvel a kneszetben törvényt kellett hozni, hogy a holokausztot ne használják hétköznapi metaforaként az izraeli közbeszédben. Vagy üsse be a keresőbe a „nukleáris holokauszt” fogalompárosítást! Bevett formula, a magyar sajtóban – egy baloldali portálon! – még 2020-ban is használták, senki nem háborodott fel. Pedig az is relativizálás. De tényleg hagyjuk ezt a témát. Az elmúlt két évről akartak kérdezni.
– Rendben. Több interjújában hangsúlyozta, hogy két évvel ezelőtt meglepetésszerűen érte a felkérés, hogy megbízott főigazgatóként vegye át a Petőfi Irodalmi Múzeumot.
– Valóban nem ez volt a jövőképem. 2018 nyarán vásároltunk egy „Kádár-kockát” egy zsákfaluban, gyümölcsöst terveztem, regényírást, gyermeknevelést. Aztán megtalált a feladat. Kétszeres meglepetéscsavarral: az első a felkérés volt, amire nem mondhattam nemet. Aztán az időpont: 2019 januárjától készültem átvenni, erre egy 2018 december közepi pénteken szóltak, hogy hétfőn kezdek.
– Nem tartott attól, hogy muzeológusi képzettség nélkül nem lesz sétagalopp a feladat?
– A PIM-re eleve nem múzeumként tekintettem. Már olyan értelemben, hogy valami lezárt múlt darabkáit őrizgetné. Az irodalomban nincs múlt. Olvasóként jelen idejű vagyok az íróval, akinek a műve csak akkor zárul le, ha meghal és megfejthetetlenné válik a nyelv, amin szól (beleértve a fordításokat is). Platón vagy Homérosz ma is kortársként szól hozzánk, annak ellenére, hogy ógörögül igencsak kevesen és keveset értenek. Szóval irodalmi központként néztem a PIM-re, aminek muzeológiai feladata ezt a jelenidejűséget megmutatni, többletfeladata a kortárs magyar irodalom infrastrukturális központjának lenni. Mint egy erőmű vezérlője: próbálod szabályozni a folyamatokat, hogy az erőműből kijöjjön a szükséges erő, de mégse robbanjon fel az egész miskulancia.
– Azért az elmúlt két évben sokszor robbanásközelire hevítette.
– Dehogy! A langyos semmiről normál hőfokra állítottam át. Valamiért az a becsípődés manapság, hogy az a jó, ha nincs vita, nincs konfliktus. Csakhogy nem ez a természetes. A nyugati kultúra több ezer éves vitafolyamat eredménye. A vita nélküliség – pláne az úgynevezett értelmiség számára – az agyhalál állapota. A véleménybuborékok az értelmiség megszűnését eredményezik. És most az úgynevezett progresszív oldal szempontjából mondom mindezt. A felvilágosodás így kezdődött: merj gondolkodni, írta Kant. A gondolkodás előrevivője a vita.
– Mi kell egy jó vitához?
– Először is legalább egy közös premissza, mondták a görögök, azért, hogy egyáltalán értelmes lehessen. Aztán, figyelem: meg kell hallani a másikat, hogy ne váljék a süketek párbeszédévé. Kétely. Ha parányi kétely sem merül fel benned az igazaddal szemben, akkor nem vitatkozol, hanem kinyilatkoztatsz. És hit. Hinned kell abban, hogy igazad lehet.
– Lehetek őszinte?
– Na, kezd érdekelni az interjú. Hogyne, sőt!
– Sokszor hallom az író ismerőseimtől, hogy majdnem mindennel egyetértenek, amit csinál, de nagyon rossz a píárja, rosszul kommunikál.
– Arrogáns seggfejnek tartanak?
– Ez finomodott: régebben bunkó, arrogáns seggfejnek tartották, ma művelt, okos arrogáns seggfejnek.
– Tévednek. Sem művelt, sem okos nem vagyok. Legalábbis nem annyira, amennyire lenni szeretnék. Folyamatosan érzem a hiányosságaimat, próbálom pótolni, amennyit lehet. De esélytelen vagyok az idővel szemben.
– Miért nem javít az imázsán?
– Mert ebben az egészben én vagyok a legkevésbé fontos. Olvasóként érdekem a jó kortárs irodalom, apaként szeretnék erős és megtartó anyanyelvi kultúrát az utódoknak. Ehhez viszont ahol most politika van, oda élet kellene az irodalomba vagy a tágabb értelemben vett kultúrába. Ennek érdekében ki kell mozdítani a tisztelt alkotókat a komfortzónájukból. Az önlegitim értelmiségi diskurzust meg kell bontani valahogy, mert ha nem, benne maradnak, mint valami intellektuális mókuskerékben.
– Akkor ez egyfajta szerepjáték?
– Mondjuk inkább úgy: próbálom lerövidíteni az utat: se kedvem, se időm intellektuális hajtűkanyarokra és manírokra. Tudnék barokkos körmondatokban vízszintesen sokbetűs szavakat sorjáztatni, de sok értelmét nem látom. A legrövidebb út az egyenes beszéd. Ez valamiért szokatlan errefelé, de én így nőttem fel. Ha valami bajod van, megmondod.
A teljes interjú a Hajónapló oldalán olvasható.