„Takarjátok el az arcotokat mind
és ne hazudjatok egymásnak mosolyt.”
Saját képére
Takarjátok el az arcotokat mind
és ne hazudjatok egymásnak mosolyt.
Hátradőlt kaján vigyorral arcán az Isten,
és még egyszer aláhúzta ezt a sort.
Sárba ejtett napjaid után kutattál nemrég.
Tied volt a hely, otthon voltál,
most már csak vendég.
Sarokba kényszerít a káosz.
Üvöltések visszhangjától repedező épület:
az otthonok melegét hűti le
némán haladva köztünk a rémület.
Sorban állnak kegyelem
nincs mosoly, nincs kényszer,
a polcok tele vannak,
senki sem veszi meg ugyanazt kétszer.
Fény szivárog az ablakból,
jelzi az életet,
őrjöng az Isten, ahogy lapozza
az emberré torzult képeket.
Fény(űzés)
A szabad akaratok
kezedbe nem való
kés-villa-ollóként állnak.
Míg gyermek voltál szóltak,
és nem véletlen óvtak
mindentől, ami sötétség,
évről-évre aludhatott ki
bennük a kétség.
De most mindig ellopod a fényt,
majd szőnyeg alá söpröd a tényt,
hogy az nem a tied, nem emberi
ahogy az éjszaka a fényeket
felénk kergeti.
Mire rájössz, a ráncok elfedik,
és tested már hiába kérkedik magával.
Csak bérled,
amit idővel kiváltasz a halállal.
Késő van és te megint azt hiszed,
előtte érsz majd haza,
aztán eltűnsz,
mint minden reggel egy éjszaka.
Te vagy a tévedő,
a későn ébredő,
az ember.
Bolond,
akit hagyni kéne a fényben,
hadd úszkálj egyedül az énben,
míg más időben
hazaér.