Nem lehet megírni. Ha megírom, megváltoztat. Szép, fényes konzervdobozba kellene rakni. Pacalkonzerv, az megfelelő lenne, mert valóban rágós és hernyószerű ez az emlék. És idegen is, mint a bolygók neve.
Nem lehet megírni. Ha megírom, megváltoztat. Szép, fényes konzervdobozba kellene rakni. Pacalkonzerv, az megfelelő lenne, mert valóban rágós és hernyószerű ez az emlék. És idegen is, mint a bolygók neve.
Inkább körbeköpködnék egy folyosót, vagy értekeznék a strukturalizmus hatásáról napjaink szövetmintáira. Hintát löknék, vagy kicsipegetném a kavicsokat egy elhasalt gyerek tenyeréből. Vörös keresztes fityulában, sáros melegítőalsóban, bármiben. Bárhol, amerikai patkányzugban, egy ki sem ejtett század árbóckosarában, hárfák húrárnyékában, valamelyik állati nyomorúság penészplakátjait betűzve. Menekülnék már, habozás nélkül, ahogy kell, túsza vagyok annak, ami egyszer történt velem, és nincsenek azok, akik kiváltanának. Csak a számláim kedvesek most, a jól beosztott fagombok a szekrényemen. Hiába gondolok rá, nem lesz az enyém, csak bosszant, mint kerítésárnyék a járdán.
Bosszant, mert primitív a nyelv, amivel mégis beszélni tudnék róla: a hipnotizőr ült, és fehér köpeny volt rajta. Azt mondta, nehéz a szemhéjam, és én is nehéznek éreztem. Azt mondta, nehezek a karjaim, és nem is akarom felemelni őket, nem akartam. Azt mondta, légy repül az arcom felé, és én elrántottam a fejemet, és nyöszörögtem. Azt mondta, frissen ébredek, én kinyitottam a szemeimet és nem emlékeztem semmire. A másik székre szerettem volna ülni, ő azt mondta, átülhetek. Azt mondta, emlékezhetek, és én emlékeztem. Azt mondta, az ő parancsa volt a másik szék, és én belenyugodtam a válaszába. Megköszönte a kísérletben való részvételemet, és én is megköszöntem.
Ma is úgy gondolom, hogy a tudomány hosszú lejáratú... amerikai párbaj. De a szemhéjam, karom nem volt nehéz, légy nem volt a szobában, és valahogy meg tudtam volna magyarázni, mért akarok a másik székre ülni. Valami apró okocskát találtam volna, mint ahogy máskor is. Az általam képzelt légy nem árthat senkinek. Most nem vagyok hipnózisban, de tudom, hogy ebben az állapotban, abban a szobában, a kísérleti személyek frissen porszívózott székeiben… le lehetne élni a teljes életet. Csak a magnószalagokat kellene cserélgetni a fejek fölött: most pillangót lát, most nyári zápor éri, most elhagyja a szeretője, most a kutyája kölykezik, most bányász, most rabszolga, most hiú europid, most konzervet kap a kezébe… ugye, felnyitná szívesen, hiszen éhes, nagyon éhes, régóta nem evett már, mindjárt jobb lesz, mindjárt...
(Karantének)
{K1}