Péter Beáta | A Sirály előtt és után – beszélgetés Bogdán Zsolt színművésszel

Péter Beáta 2020. április 30., 06:55

Nem könnyű hazajönni. Rég volt, amikor elhagytam a várost, már többet éltem Kolozsváron, vagy máshol, mint Csíkban. Az utcasarkok, a tömbházak, a park, a korcsolyapálya, minden, ami a gyerekkoromat képezte, mai napig megvan, álmaimban időnként visszatér az a régi Csík, amit én akkor láttam.

Bogdán Zsolt Dorn szerepében a Csíki Játékszín Sirály-előadásában – Fotó: Veress Albert

Sok évvel ezelőtt, 1985 februárjában próbálták ezen a színpadon az akkori népszínházasok Méhes György Szerelmünk a színház című darabját. És egy fiatalember, aki épp állatorvosi szakra készült felvételizni, benézett a próbára...

– Nagyon régen volt... Nagyon szerettem volna bekerülni a Népszínház játszó emberei, színészei közé. Kedvesek voltak hozzám, bevettek először világosítónak. László Károly és Lestyán Dénes vezette a Népszínházat, kértek, mondjak el egy verset, és elmondtam Arany János Vörös rébék című balladáját. Meghallgatták, mondták: „jó, rendben van, Zsolt, most már hozzánk tartozol.” Onnantól fogva számítom a színházhoz való kötődésemet, szerelmemet, nagy találkozásomat. Aztán László Károly megrendezett pár előadást, én mit sem tudtam akkor a színházról, de annál nagyobb szeretettel és lelkesedéssel csináltuk, csináltam. Később Szatmárra kerültem, a forradalom már ott ért. Felvételiztem Marosvásárhelyre a színművészetire, akkor nagyobb létszámú osztályt indítottak, addig reményem sem lehetett, hogy felvesznek. 1994-ben végeztem, és azóta Kolozsváron vagyok, huszonötödik éve.

2012-ben láthatta a csíki közönség játszani itthon, a Képmutatók cselszövésében. Milyen érzés volt fellépni ismét ezeken a deszkákon?

– Nem könnyű hazajönni. Rég volt, amikor elhagytam a várost, már többet éltem Kolozsváron, vagy máshol, mint Csíkban. Az utcasarkok, a tömbházak, a park, a korcsolyapálya, minden, ami a gyerekkoromat képezte, mai napig megvan, álmaimban időnként visszatér az a régi Csík, amit én akkor láttam. Nyilván azóta sokat változott, és javára. De az ember mindig egy kicsit lámpalázzal jön haza játszani, mert mégiscsak innen indult, és szeretné jól megmutatni magát. Szóval, nem könnyű hazajönni.

A mostani előadás Csehov Sirályának a továbbgondolása. Ki is ebben a darabban Dorn, Jev genyij Szergejevics, a doktor? Fontos-e, hogy a néző ismerje a csehovi történetet?

– Jó, ha ismerik Csehov Sirályát, az csak segíteni tud. De nincs arra építve. Azt hiszem, nem árulok el különösebben az előadásról semmi olyant, ami csökkentené a néző meglepetését, de Albu István rendezésében mégiscsak egy álomszerű megközelítése ennek a darabnak, amibe sok minden belefér. Ez egy egyszerű krimi, az embernek a játékosságára, fantáziájára és naivitására van bízva. Borisz Akunyin, aki egy jó tollú író, egyszer rajtakapta a feleségét a metrón, hogy ponyvát olvas. Kérdezte, hogy: te ponyvát? Mondta a felesége: igen, én ponyvát, írjál te jobbat. És komolyan vette, elkezdett ilyeneket írni. Régi klasszikus témákat dolgoz fel, nem csak Csehovtól, és posztmodern formában próbál újat mutatni. Nagyon jó ebben a darabban együtt lenni, együtt játszani és egymásra figyelni, alapjában véve a színház erről szól. A mélyebb tartalmak átsütnek ugyan a Sirályból – a szereplők körüli egzisztenciális gondok, a századeleji problémák. A Sirály szereplőiről azt kell tudni, hogy soha nem a jelenben élnek, hanem vagy előreszaladnak a jövőbe, vagy a múltban élnek, senki nem a jelen pillanatban levő életét éli. Ez egy ilyen fantáziafúga. Több variáció ugyanarra a témára. Variációk kavalkádja, amikor Trepljov öngyilkossága mögé gyilkosságot képzelnek. A doktor figurája pedig az, aki valahogy végigvezeti ezeknek az embereknek a rendkívül naiv, bájos nyomozását. Az előadásnak van egy vitathatatlan bája és kétségtelenül humora.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)