Fábián Janka íróval két új kötete, A könyvárus lány, illetve a Julie könyvkuckója megjelenése kapcsán beszélgetett Szeder Kata a Könyves Magazin oldalán.
A kortárs romantikus történelmi regények egyik legnépszerűbb hazai írója Fábián Janka. Az eredetileg történész végzettségű és angol–francia nyelvtanárként dolgozó író az első, Emma szerelme című regényét – a kiadók sorozatos visszautasítását követően – még saját finanszírozásban adta ki bő tíz éve, és az egyből közönségsiker lett. Azóta évente jelennek meg egymáshoz hol szorosabban, hol csak egy-egy szállal kapcsolódó történetei, melyekben az erős női karakterek mellett a történelem játssza a főszerepet.
– A történelmet mind a mai napig úgy tanuljuk, mintha az csakis a férfiak története lenne. Az események aktorai, illetve azok lejegyzői, a híres történetírók szinte mind férfiak. Az erős női karaktereket felvonultató történeteiddel viszont egy egészen új perspektívából mutatod meg az elmúlt évszázadok eseményeit.
– Sosem tagadtam, hogy próbálom női szemmel nézni a történelmet és úgy visszaadni. Már csak azért is, mert az ő szerepükbe, lelkükbe jóval inkább bele tudom élni magam, de nyilván vannak férfi szereplők is. A történelmi regény nálunk nagyon sokáig inkább macsó műfaj volt. Rengeteg remek férfi szerzőnk volt: Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Kodolányi János és még sorolhatnánk. Nincs ezzel semmi baj, jó, hogy vannak, csak a másik oldal egy picit hiányzott. Büszke vagyok, hogy amolyan első fecske voltam. Amikor elkezdtem, ez még hiánycikk volt, piaci rés. Úgy éreztem, lenne rá igény, nekikezdtem, majd beindult a lavina. Ma már egyre több nő ír történelmi regényt, aminek nagyon örülök.
– Ráadásul mennyivel szerethetőbbé és átélhetőbbé válik a történelem akkor, amikor az évszámok és események mögül előlépnek a személyiségek is. Történelemtanár éned mennyire dominál egy-egy regény írása közben?
– Azt azért le kell szögeznem, hogy nem tankönyveket írok, bár tény, hogy a lelkem mélyén élő töritanárt nem tudom megtagadni. Persze nem akarok didaktikus lenni, de nyilván szeretnék ismereteket átadni. Kutatás közben is ez dolgozik bennem: a lehető legtöbb dolgot felkutatni és lejegyzetelni. Viszont arra vigyázok, hogy ne írjak bele mindent görcsösen a könyvbe, elvégre ez egy regény, szórakoztató műfaj. Könyveimbe igyekszem úgy beleszőni a történelmet, hogy szervesen illeszkedjen a cselekménybe, illetve hogy a karaktereim tényleg szerepeljenek benne. Mindig odafigyelek arra, hogy a történelmi események ne csak úgy lógjanak a levegőben, hanem tényleg hatással legyenek a szereplők életére.
– Neked melyik a kedvenc korszakod?
– A 20. század mellett a 18. század a szívem csücske. Szerintem a magyar történelemben a 18. század amolyan mostohagyerek. Az alapján, ahogy tanítják, unalmasnak és száraznak tűnik. Én is utáltam gimnazista koromban: Mária Terézia, II. József és egy csomó rendelet, amit be kellett magolni – tényleg borzasztó. Az egyetemen jöttem rá, hogy ez igazából egy színes és izgalmas korszak, tele színes és izgalmas figurákkal. Egyszerűen nem értem, hogy a történelemoktatásban ez miért nem tud előjönni, hogy érdekesebb legyen a tanulók számára is, és ne csak a száraz tényeket tanulják. Sok visszajelzést kapok történelemtanároktól, hogy kiegészítő olvasmányként ajánlják könyveimet, mert így jobban meg tudják nyitni ezt a korszakot, és kedvelhetőbbé, tanulhatóbbá tudják tenni a diákoknak. A száraz évszámok mögé el tudják képzelni az egyént is, így emberközelibbé válik ez a korszak is. Igazából valamennyi regényem esetében ez a cél. Akármelyik évszázadról írok, mindig arra törekszem, hogy emberi sorsokon keresztül mutassam be azt.
– A történetírásnak, történelemszemléletnek számos iskolája van, mindegyik más-más mozgatórugó mentén meséli el a múlt eseményeit (a görögöknél például az istenek viszályain, vagy a marxistáknál az osztályharcokon keresztül). Számodra mi a fő fókusz?
– Nagyon érdekel, hogy a nők társadalmi szerepei és a lehetőségei hogyan változtak az évszázadok során. Ezt próbálom ábrázolni, figyelve arra, hogy ne áldozatként jelenjenek meg, mert egyáltalán nem erről volt szó. Sokszor írok olyan nőkről, akik valamilyen gyógyító hivatást választottak. A 18. században ez úgy indult, hogy maximum javasasszonyok lehettek, és akár még a boszorkányság vádjával is illethették őket. Úgyhogy kimondottan veszélyes volt ezzel foglalkozni, de más lehetőségük az orvoslásra fel sem merült. Manapság természetgyógyásznak neveznék őket. Semmiféle hivatalos oktatásban nem vettek részt, papírjuk sem volt róla. A hagyomány általában anyáról lányra szállt. Mindig igyekszem hangsúlyozni, hogy ez egyáltalán nem volt „alsóbbrendű” tudás, mint ahogy ők sem érezték magukat kirekesztettnek. Épp ellenkezőleg, nagyon is büszkék voltak erre a hagyományra. Eszükbe sem jutott, hogy lehetne ezt másként is. A 19. században már változott a helyzet, többekben is felmerült, hogy ez mégsem elég, szeretnének ők is orvosi egyetemre menni. Itthon erre még nem volt mód, de máshol már igen, és aki megtehette, élt is ezzel, például Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő, aki Svájcban tanult. Persze ez nem ment egyszerűen, sok nehézséget kellett leküzdeni, de elviekben már megvolt rá a lehetőség. Ma pedig már egyáltalán nem kérdés, hogy a nők is járhatnak orvosi egyetemre. Bő három évszázad alatt ennyit változott a világ. Ez nagyon érdekes szempont szerintem.
A teljes interjú a Könyves Magazin oldalán olvasható.