Hiába a koravén rügyek zsizsegése,
hiába az újraifjú szív dobütése –
felborult falak közt fél franciaágy
neveti: ez hát a hiány,
mit elnyel a föld, s az ég kihány –
ez hát, mit úgy nevezel: szerelem.
Vékony, ősz, még téli hajtincs csüng az ablakon;
renyhe hegyoldal s íriszem közé homlokom
szorítja – elhomályosul a vágy…
Hiába a koravén rügyek zsizsegése,
hiába az újraifjú szív dobütése –
felborult falak közt fél franciaágy
neveti: ez hát a hiány,
mit elnyel a föld, s az ég kihány –
ez hát, mit úgy nevezel: szerelem.
Az előző furcsa év volt, ez pedig ócskán
indult – minden boldog és még boldogabb jócskán
könyörtelenebbül bánik velem,
mint én tavalyi bakancsommal is valaha…
Az idei kinn a dűnéken, szögre akasztva,
mohazöld unalomtól megviselten
kérdezi: ez tán az érzés,
a be és ki – állás és végzés –
ez tán, mit úgy nevezel: szerelem?
A régi a fakkjáról hirtelen lecsusszan,
és kutyám előtt a lengőajtón kisurran;
lyukasan-rongyosan átcaplat a hűs vízen,
felbaktat, s a csúcson, vigyorogva megpihen…
Új csukám szégyenét palástolni otromba,
talpig bordóba borul, pattan a homokba,
s riadt ebem követve becsörtet
a házba. Papucsom dölyfösen lepofozza,
rásimul lábamra, s fűzőjét bebogozza
magamagán, majd öntelten a csöndet
megtöri: ez ám a pimasz –
arcodon hasztalan a grimasz –
ez ám, mit úgy nevezel, szerelem!
Kioldom s beteszem a fájón-üres polcra
gyengéden – színt vált újfent, friss-zöld minden korca;
és ősz tincsem midőn az üvegre rácsorog,
tavalyi bakancsom már mellettem ácsorog.
Budapest, 2020. április
(Karantének)
{K1}