Péter Beáta | Fohász

Péter Beáta 2020. április 09., 10:24

És ha majd ismét kezdődik a rohanás, kérlek, Uram, adj erőt a mindennapi harchoz, légy velünk, hogy minden reggel újra tudjuk kezdeni (és egy kis kávét is adj hozzá), hogy kihúzott háttal, felemelt fejjel lépjünk ki az ajtón, és egy kis mosoly, derűs szempár is jól jönne, egy kézfogás, és a humorunkat is tartsd meg, kérve kérünk.

Kuti Dénes: Hárman (olaj, vászon, 125 × 100 cm, 2019)

Vártuk már, Uram, nagyon vártuk, hogy reánk tekints, vacogva vártuk barlangjainkban ezt a tavaszt, mert hosszú volt a tél, Uram, kegyetlenül hosszú, a gyertya is halványan pislákol, szörnyű árnyjáték táncol a falon, borzongva gondolunk erre a hétre is, félünk, bizony félünk, ha megroppan egy ág, ha kint sakál visít fel, félünk, hogy haragod villámként sújt le ránk, ha meglátod mivé lettünk ezen kicsiny idő alatt,

mert bizony gyarlók és bűnösök vagyunk, és igen, hazudunk és lopunk és csalunk, marakodunk az utolsó szárított húson, félrelökünk öreget és fiatalt, csak azért, mert öreg vagy fiatal, és dühösen rázzuk az öklünket az ég felé, hogy nekünk ilyen sors jutott, és káromkodunk, ó, Uram, téged emlegetve,

mert mondom, hogy gyarlók és bűnösök vagyunk, és már elfelejtettük, hogy a Te képedre formáltál minket, elfelejtettük, milyenek is voltunk, saját magunkkal is harcban állunk, talán ez a legkegyetlenebb harc mindközül, miközben szelfizünk és műmosolygunk, és azt hazudjuk, hogy jól vagyunk, de csak a sötétben tapogatózunk, és így talált ránk az a piciny sugár, ami ma besütött, áhítattal néztük és valami felsejlett, hogy talán még van remény, talán még sikerülhet elgörgetni a nagy sziklát a bejárattól, csak még egyszer bízzál bennünk, Uram, noha a mi hitünk már megfogyatkozott,

de Te jó vagy, Uram, szabadíts meg minket a gőgtől, a görcsös egymásnakfeszüléstől, a siránkozástól, a tehetetlenségtől, a lidérces lázálmainktól, ments meg, Uram minket, és ó, ha nem nagy kérés, néha szabadíts meg a határidőktől, lassítsd le ezt a rohanó világot, csak néhány órára, hadd nézzünk nyugodtan önmagunkba, hadd takarítsuk ki a házat, az udvarunkat, üljünk le játszani a földre, játszani a gyermekeinkkel, énekeljünk nekik, mint csecsemőkorukban, hogy ránk ismerjenek, hallgassuk őket, vagy csak sétáljunk ki a mezőre, hol éppen szárba szökken a fű, váltsa fel, ha csak egy kis időre is a madarak éneke telefonjaink pittyogását, figyeljünk egymásra anélkül, hogy fél szemünkkel valamelyik képernyőre sandítanánk,

és ha majd ismét kezdődik a rohanás, kérlek, Uram, adj erőt a mindennapi harchoz, légy velünk, hogy minden reggel újra tudjuk kezdeni (és egy kis kávét is adj hozzá), hogy kihúzott háttal, felemelt fejjel lépjünk ki az ajtón, és egy kis mosoly, derűs szempár is jól jönne, egy kézfogás, és a humorunkat is tartsd meg, kérve kérünk, mert mivé lennénk nélküle, de ha mégsem bíznánk abban, hogy a tenyeredben ülünk, és ha már végképp elhagyott a hitünk, feladtunk mindent és már kenyér sincs itthon, és nincs aki fogja a kezünket, ha már az utolsó, megkarcolódott lemezre sem tudunk ugrabugrálni tánc gyanánt, és kacagni sem saját magunkon, ha már végleg belerokkantunk, kérlek, add meg nekünk a feltámadást, ámen.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. áprilisi számában)