Reggel fulladoztam. Begyakoroltuk Albannal.
Jó, ne menj iskolába, elegem van belőled,
meghalok úgyis hamarosan,
fogta be a számat anya, majd dolgozni ment,
én meg este már a srácokkal lógtam.
Reggel fulladoztam. Begyakoroltuk Albannal.
Jó, ne menj iskolába, elegem van belőled,
meghalok úgyis hamarosan,
fogta be a számat anya, majd dolgozni ment,
én meg este már a srácokkal lógtam.
Csak megijed az öreg csaj,
aztán odaadja frankón, nem lesz semmi baj,
tanított Alban.
A szülei fiatalon imádták Dr. Alban dalait.
Vén szatyor, jól esett kiáltani.
Ha nem adod ide, elvágom a torkod!,
de Alban pillangókése a zsebemben maradt,
allergiám a tüdőmben.
Zseblámpámmal a nyanya szemébe világítottam.
Rorschach-teszt foltos arc.
Megtegyem, ne tegyem?
Táskáját a néni a hóna alá szorította.
Fekete műbőr, X-csatos, „kérésre nyíló csokitáska” volt,
mint régen a nagymamáé,
amit apa valamikor
kislánykoromban a kezéből ordítva kirántott:
Megpofozlak téged is,
ha még egyszer csokival édesgeted magadhoz!
Tolvajsötét este volt.
Valami fény villant. Futás! Eldobtam a táskát.
A kocsi reflektora villant megint,
odaszaladtam, Alban elkapta a kezem,
és berántott a Zsiguliba, majd megrángatta a lófarkam.
Bassza meg, nem hozlak többé magammal,
kis hülye picsa!
Albanék „konyhaszobájában” fekete volt a szag
Hülye cigány,
rühellek, durva állat vagy,
kurvára fáj a kezem!
Soha nem kapsz meg!
Álarcot szül az éjszaka.
Fulladoztak a tárgyalóterem falai,
a bíró kihirdette az ítéletet:
Ledobni a tizedikről őket.
Zuhantam lefelé,
egyre lejjebb,
az új virágmintás szoknyám a fejem körül lebegett,
bugyi nem volt rajtam.
Hónom alá fecskék telepedtek,
számból a rágógumi kiesett,
Alban mint egy kötélhágcsót elkapta.
Mi a fasz bajod van, ébresztett fel,
azt kiáltozod percek óta, hogy léggömbszeretet.
A ballagás előtti este felgyújtottuk a tornatermet.
Még ittuk a maradék sört,
ráadásként bepöcköltük a parázsló csikkeket,
és az ablakon át néztük a tankönyvtábortüzet.
Torkomat fojtogatta a levegő,
fuldokoltam, majdnem elájultam.
Hétfőn az igazgatónő temetésén sírtam,
de a sírnál mindenki anyát temet,
és nem volt közünk hozzá,
de hogy anya válaszolt-e a leveleimre, bakker,
arra persze nem felelt soha a nevelőnőm se,
csak biztatott, hogy írjak.
Nem, nem, nem kellett volna
Éva nyanyának Boci csokit vennie!
Az írás a legjobb dolog az életemben,
és az álmom, ahogy jósolta, tényleg folytatólagos lett.
A tízemeletes ház lakásaiba együtt néztünk be Albannal.
Sercegő tv, síró gyerekek, hol öreg, hol fiatal
szeretkező-nyögések.
Láttál mindent, kérdezte,
majd homloka, akár egy felnyitható híd kettévált,
és Bea arcú repülő szállt ki belőle.
Éva néninek köszönhetem, hogy tanulmányi eredményem
és jó magaviseletem miatt megengedték, írjak Albannak.
Eldicsekedtem neki,
hogy Évi nyanya frankón belém esett,
de akkor már álmaimnak
minden este nagyon sietős dolguk volt,
mint anyának a látogatási napokon,
és soha nem mondta miért,
hozzám se ért, nem tudtam miért,
azt se mondta soha, hogy Bea vagy Beatrix,
vagy hogy kislányom.
Álomképeim adták egymásnak a kulcsot.
A műtő csillogott.
Nagymama brosstűje a kezedben volt, anya.
Hangszálaim tűzted össze.
Apádtól örökölted az ocsmány beszédet,
mondtad, mégis téged műtöttek nyelőcsőrákkal,
de a műtőasztalon nem te feküdtél mégse,
hanem én, egy ismeretlen nő
szemérmemtől köldökömig felvágott ollóval,
szemceruzámmal a vágás vonalát előtte berajzolta,
és kifordult a Bea abált szalonna,
te pedig lovagló ülésben a petefészkemre ültél, anya.
Másnap szoptam Éva néni köcsög szavait,
mint péntek esténként a bent maradó rákospalotai lányok
a Túró Rudit.
Ugye ezt már nem mutatod meg senkinek, Évi,
nem kérdeztem,
amikor bejött a négyágyas szobába.
Nem engedte el a kezem.
Szeretlek, senki se mondta,
csak az ujjak.
Amikor egy hajtásra kiittad a vermutot
(születésnapom volt),
tudhattam volna, hogy a „mindjárt jövök” csak duma,
és nem jössz vissza,
de jó volt élvezni, a mindig cserbenhagyott fölényét.
Órákig álltam az ajtódnál,
közben mégis az ágyamban feküdtem,
kétbea lettem, végül
benyitottam a szobádba,
arcod a melltartómba borult,
én azt hittem, hogy valamelyik lány lopta el.
Felemelted a fejed, kifelé, kiáltottad,
de nem az ordítástól esett le a folyosón az óra.
(Karantének)
{K1}