Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Csontos ujjaival hihetetlen erővel szorította a kezemet, csak szorított és szorított, míg végül beestem a szőrmével szegélyezett kapucnija alá, és a fülbevalója felsértette a szemhéjamat.
A szerelvény ugrott egyet, hogy megszabaduljon a testére tapadt hótól, és bevetette magát az alagútba.
Az utolsó kocsi vörös szempárja eszelősen fixírozott engem: igen, én viszem magammal a lányt és a tokás kalauzt! – mondta.
Álmomban betömött kutakban ébredek, valaki a hátam mögött röhincsélve ígérgeti, hogy kivezet onnan. Forgok körbe-körbe, guggolva, négykézláb, felállni nem lehet. Kérdem, hol a kijárat. Ott, ott, ott – mondja, de el kell takarnia a száját, úgy röhög. A hátam mögött marad, velem együtt forog, arcát nem látom. Csak tudom, a tokás kalauz az. A vonatra vár, hogy elindíthassa. Az olajtól csatakos, kék-vörös mozdony áttöri a földet, a reflektorok fényében felfelé száll a finom szemcséjű por. Puha és fullasztó, akár a hó. A vagonok ablakaiból kivilágítanak az élettelen neonok.
Tudom, nincs rajta.
Indul.
Bevetem magam az alagútba.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)