Kilép a takarásból. Fény
derül nemére: nemtelen. Elfordulnak
a lények míg remegés szalad
végig a vérszínű tó
tükörén. Akár egy óriás
szaggatott lélegzete a szél.
[Csak áll a rázúduló]
Csak áll a rázúduló fényben,
alulról lassan körbegyűrűzi a gyom: ő mindig
a harmadik személy, elmosódott, rossz vétel a pixeles,
monokróm jelenben. Suhogó
gépek zöreje kúszik elő
az alagsorokból – ebben
a hangban várakozik, hogy arcodba
vágjon mindent átvonulásod
acélkék ege alatt: meg is
ölhetnéd, bár halál
sincsen.
[A zebrapinty árnyéka]
Hajlott fedelű üveg alatt
sajog a tűre szúrt délután,
kié lehet a mozdulatlanság kié
a kilöketés csendje? Milyen lehet
rovarkék rácsok közönyében
várni, hogy elinduljanak érted
a fák: magadra öltöd zenéd ólomszkafanderét majd az alkonyatban.
[Kilép]
Kilép a takarásból. Fény
derül nemére: nemtelen. Elfordulnak
a lények míg remegés szalad
végig a vérszínű tó
tükörén. Akár egy óriás
szaggatott lélegzete a szél.
Az oktalan dolgok most visszaveszik,
de mégsem fogy közülük a zihálás,
ott marad köztük valami,
akár egy sötétlő vasdarab nyoma
a mohaszőnyegen.
[epilógus]
A semmi rám rakódó
tudatának homálya
mögül miért is fi gyeltem volna
a lények visszavonhatatlan
elsötétedését? Testem
unatkozó istenek fabábja volt
egy részvét nélküli,
öröknek hitt
jelenben.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)