„Megművelt természet, belakható művészet, együttlélegzés: mind csupa „magától értetődő” dolog” – mondja Hegyi Botos Attila filozófus-költő, akivel Boldogh Dezső beszélgetett a Holdkatlan folyóirat oldalán.
– Üdvözöllek a Kelemenek nevében! Bár alig több, mint egy esztendeje ismerjük egymást, nyugodtan mondhatom, hogy egy kicsit HBA-fan vagy legalábbis -drukker lettem, már ami költészeted első megízlelgetéseit, értelmezéseit jelenti. Mindamellett tudható rólad, hogy profi zenész is vagy, vagy esetleg voltál, (de a hangod szerintem a régi), biológus-ökogazda, filozófus, művészettörténész és sok egyéb, mármint végzettségeidet tekintve. Az is bizonyos, hogy az ország egyik, igaz, kicsiny, de a körülményekhez képest legpazarabb, legegzotikusabb kertjének tulajdonosa vagy, a világ majd minden tájairól begyűjtött palántáiddal, ami nem is tudom, hogy hobbi-e vagy hivatás… Szóval honnan is kezdjük? Mit tartasz jelenleg életed legfontosabb tevékenységi körének az itt felsoroltak közül vagy netán azokon is túl?
– Sok mindent vetettél föl, baktassunk rajtuk végig kényelmesen. Való igaz, kóstolgattam több egyetemi szakot, ám el csupán egy bölcsészetit és egy természettudományosat végeztem. Művészettörténészi diplomám például nincsen, de ebből az időszakból szívesen emlékezem több olyan stúdiumra, amely izgalomba hozott, így privát mélymerülésekre csábított. Mondjuk a bronz- és vaskori régészet, az archaikus, az antik, az ókeresztény és a bizánci művészet, a quattrocento, a preraffaeliták vagy a XX. századi metafizikus iskola. S még inkább a külhoni, főként a toszkán–umbriai–laziói művtöris tanulmányutak (bár mondjuk a berlini Pergamon közel-keleti gyűjteménye se volt egy elvetendő élmény, noha mindent jobban szeretek megfigyelni a saját „élőhelyén”). S ha már a muzsikát említetted, kellemesek voltak a zenetörténeti órák is, főként a preklasszikus időszakkal foglalkozók (az Ars Novától a trouvére-eken át Monteverdiig). A zene amúgy végigkísérte az életem. Huszonéveim vége felé volt talán a legmeghatározóbb; ekkor futottam össze olyan klasszikuszenészekkel, akikkel jó volt együtt dolgozni. Egyrészt hangszerüknek avatott s ígéretes játékosai voltak, másrészt szívügyileg is jól fogták a szerzői koncepciót. Ma ezek a muzsikusok szerteszét, a nagyvilág és hazánk különféle szimfonikus zenekaraiban játszanak, zeneművészeti katedrákon tanítanak Brémától Winnipegig, Miskolctól Budapestig; különváltak útjaink. Jelenleg nemhogy nem zenélek, még zenét is igencsak elvétve hallgatok. Ami persze nem jelenti azt, hogy a holnapi nap nem épp egy koncertteremben fogad (például egy jó barát sok mindenre rávehet); ámde mostanság erre nincsenek késztetéseim, annál inkább erős ellenérzéseim. Nehezen viselem az agoralétet, bár olykor jó kedéllyel kezelem.
A kertet említetted. Számomra az emberi létezés legadekvátabb tere, módja. Gondolhatsz akár a preraffaelita életberendezkedésre: pingálásostól, írásostól, kertművelésestől kőművességig, szakácsművészetig, fűszerszámosságig. Megművelt természet, belakható művészet, együttlélegzés: mind csupa „magától értetődő” dolog. Egyszerre fix (lásd kerítés), egyszerre állandó változásban lévő, élő otthon. Ahová az ember újra s újra hazatér (mert hát elcsámborogni, távoli utakat járni igencsak szeret, ha rá lehetősége adatik). A művelés megléte, hogyanja csupán a kérdés. Esetemben ez a délszaki növények honosításával kezdődött, s ebben éppúgy benne volt a villányi-hegységbeli „szubmediterrán” gyermekkor, mint a Földközi-térséghez, s kultúrájához való bensőséges, mondjuk úgy, „orfikus” kapcsolat. S nem feltétlenül csupán a görög-római örökségre gondolok. Sőt. Akadnak errefelé számomra jóval meghatározóbb kultúrák is.
Melyik az a tevékenység, amelyikben utóbbi időkben leginkább „otthon” vagyok? Egyértelműen az írás. Amelyben s amelyen túl sok egyéb is részint megtörténik. Ám a leglényegesebb: jelenleg maradéktalan, tiszta teremtői örömöt, egyúttal megnyugvást okoz: s ezért csak hálás lehetek, bármit hozzon is a holnap.
– 2011-ben jelent meg első köteted, a rögnyi Ég. Arisztokratikusnak, enigmatikusnak nevezhető verseid, legalábbis ahogy néhány kritikusod írta, nem könnyű olvasmányok, azonban, szintén e vélemények szerint, képesek maradandó élményeket nyújtani. Több év gyűjtögetése vagy egy közelmúltbeli korszak lezárása a könyv?
– Általában gondosan körülkerített, nagy-nagy passióval, ám architekturális szigorral fölépített terekben gondolkodom bármely művészi megnyilvánulásban. Ahogy egy kert- vagy házépítésnél is zajlik, vagy akár egy korallszirti akváriumnál, ahol a biológiai ismereteken túl a fénytaniak vagy a hidrokémiaiak is éppúgy nélkülözhetetlenek. Esetemben szimultán sok háttérismeret, összetevő, megélt törvényszerűség kifeszítése hozza létre azt a többszörösen összetett, elvont realitást, egyféle kegyhelyet, ahová az irreális betérhet, megtörténhet, föláldoztathat. Egy verseken áthúzódó szakrális történeti ívet, belső liturgiát. Ez a hozzáállás nem kedvez az ad hoc „gyűjtögetésnek”, bár természetesen vannak ilyen mozzanatai. Más életforma a gyűjtögetőé, más a „föld-művesé”. A rögnyit 2010 húsvétja környékén kezdtem el írni, s halottak napján fejeztem be. Kezdettől koncepciózusan, de állandó tetemrehívottságban, így nyitottságban apróbb átalakulások, módosítások felé: „Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei”. („Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”). Egyébiránt ez a fene nagy tudatosság se véletlen; gyermekkoromtól hajlamos voltam az „elvarázsolt”, inspiratív állapotokra, idővel hát érdeklődésem a matéria, a természettudományok felé fordult: meddig lehet logikus elmével, úgymond öt érzékkel elmenni, meddig lehet úgy fölfújni, elvékonyítani az anyagot, el még ne durranjon. S jól megröptetni. Persze ez is csak egy töprengő olvasat, gyöngeségektől nem mentes részigazság.
– Vélhetően nem tegnap kezdted az irodalmi pályát, „már kiesnek a fiókból a kiadatlan kötetek” – ahogy a Dokkon állítod, de miért csak mostanában kezdtél el publikálni? Mi tartott vissza?
– Sosem tartoztam a hangjukat, stílusukat keresők közé (az anyagismeret, az alkalmazható/alkalmazandó technikák elsajátítása persze más ügy). Mindig is voltak „közlendőim”, ámde eszem, nem eszem, a magam hajthatatlan, személyes módján. Ami alapvetően izolált helyzet s temérdek értetlenséget szül, hiszen kevéssé érintik ilyen-olyan divatok, beágyazottságok, módszerek – még ha naprakész figyelemmel kíséri, s e kor szülötteként integrálja is azokat. Így hát jó ideig elvoltam visszavonultságomban; nagy dobra se vertem különféle produktumaimat. Hagytam, hadd büszkélkedjen egy adott ember felém a saját ilyen-olyan kvalitásaival, egyúttal a magaméiról mélyen hallgattam. Mintha csak műértői érdeklődés szintjén lenne közöm bármiféle művészeti ághoz is. Volt, hogy úgy gondoltam, csak lepereg ez az élet, addig fölgyűlik a fiók, s majd ha kinyúvadtam, s valaki lel benne valami számára hasznosíthatót, viheti. Ám az is benne volt, hogy nem igazán vágytam kényelmetlen tapasztalatokra, se zavartan elkapott, se sárgászölden megvillanó tekintetekre, láthattam már eleget, s illúzióim is hamar elapadtak, ellentétben reményeimmel. Aprópénzre nem válthattam magam. Egyúttal szűk volt mindenféle naci. Anélkül meg nehezen jár közösségbe az ember. A problémát így többnyire nem a „magasba emelkedés”, az elhivatás: az adva volt, inkább a finoman közelebbre ereszkedés okozta. Pontosabban egyféle egyensúly belövése, s hogy mindeközben „el ne veszítsem” magam (rá ne égjek „magasfeszültségű” vezetékre). Közben sok mindent tanulhattam másokról, magamról, toll- és csüdhasználatról, tehetetlenségi erőről, „aerodinamikáról” (sic!). Emberlétről, világbavetettségről, esendőségről, esetlegességről egyáltalán.
A teljes interjú a Holdkatlan oldalán olvasható.