Az anime aranytriászának harmadik tagja (Osi Mamoru és Otomo Kacuhiro mellett) Mijazaki Hajao. Az ő meséi a legfogyasztóbarátabbak a nyugati közönségnek – jelzi ezt az az Oscar-díj is, amit a Chihiro szellemországban című művéért kapott –, ez azonban nem jelent sem minőségi, sem tematikai behajlást a nyugati ízlés előtt. Mijazaki Hajao meséket mond. Meséket a természetről, az emberről, az univerzum rezdüléseiről és a kizökkent időről, amit helyretolni már nem lehet, csak elfogadni a helyzetet.
A vadon hercegnője (Mononoke Hime) nem Mijazaki Hajao legismertebb műve, de mindenképpen a legvarázslatosabb. Magában való ősvadon vs. emberhordák, átokistenek és játékszellemek, békét kereső ifjú hős és vértszürcsölő farkasleány. A történet egy különös hegyi faluból indul, amelynek világtól elzárt népét egy megvadult Átokisten zökkenti ki a hétköznapokból. A fenevadat legyőzik, de a győztes fiatal harcos a megvadult isten fájdalmát és átkát is kénytelen magára venni. Elhagyja a falut és felkerekedik, hogy megtalálja az átok forrását, a mételyt, amelyből a romlás ered. A filmet innentől tekinthetjük pikareszk utazásnak is, amelynek során a hős egyre közelebb kerül ahhoz, hogy megismerje az átok eredetét, és beavatást nyerjen az erdő (itt: a világ) titkaiba. Szamurájokkal csap össze – bár a Mononoke Hime kifejezetten ajánlott gyermekeknek is, sajnos vannak benne japánosan kifejező erőszaksnittek is, még ha kevés is: lerepülő fej, csonkolódó végtagok, aztán jön a rajzköltészet, örök életet kutató amorális szerzetessel találkozik, majd megérkezik a végső összecsapás színhelyére, ahol nem elég, hogy emberek harcolnak emberek ellen, de közös erővel irtják a természetfelettit is.
A filmben lépten-nyomon istenek és szellemek tűnnek fel, és ahogy haladunk előre, egyre inkább természetesnek tűnik a világot átszövő természetfeletti: az emberen túli erők, amiket az érintetlen vadon mélye őriz, szinte észrevétlenül lesznek valóságosak. A konfliktus banálisnak tűnik. Az emberek – élükön egy anarchofeminista úrnővel – várost építettek az erdő mélyén, acélt öntenek, kizsigerelik a természetet és szisztematikusan irtják a vadont. Velük harcol a farkasisten nevelte címszereplő, egy tündéri kislány vérrel festett ábrázattal és idegzsibbasztó maszkokkal; valamint az erdő egyéb öntudattal rendelkező népei, az égőszemű orángutánok és a társutas vaddisznók. Természet kontra Emberi hívság – ez lenne a képlet első blikkre, és ha ilyen mederben maradna a film, kapnánk egy cukros-mázas tanmesét, mint már annyiszor. Mijazaki Hajao azonban árnyaltabbra skicceli a képet, bonyolítja a tündérmesét.
A vadon hercegnőjében nincs jó vagy rossz, nincs fekete és fehér: mindenkinek célja van és mindennek oka van, a szereplők jelleme sokszínű, amelyből hol a sötétebb, hol a fényesebb vonások kerülnek előtérbe. Így válhat szimpatikussá az erdőirtó és természetpusztító úrnő, aki saját kezűleg cseréli a leprások kötését és szeme előtt csak a közösség érdeke lebeg (valamint a női nemé, „soha ne bízzatok a férfiakban”, mondja a nőknek, miután puskát ad a kezükbe), vagy az önfejű vaddisznóisten, aki igazi kamikaze módjára viszi népét a biztos pusztulásba, mert tudja, hogy elpusztulni egy utolsó fellobbanásban igazabb és szebb, mint behódolni a sorsnak. Az már külön truváj a filmben, hogy e költői fatalizmus szépsége épp a disznók alakján keresztül jelenik meg – és a szokásos japán csoda, hogy működik.
A történetet azért nehéz leírni a szabvány mesevonalak mentén, mert a mesék célirányba tartó módszere itt kissé átértelmeződik: az irány ugyan adott és a végkicsengés dekódolható, de a felhőtlen boldog vég helyett egy melankóliával átitatott kérdőjelzárlatot kapunk. A film végig játszik a néző érzelmein: az adrenalinlöketeket (akciójelenetek), a szentimentalizmus határán billegő emóciószekvenciák váltják (ehhez még tegyük hozzá a zenét, ami szintén a giccshatáron duruzsol, de nem lép át rajta), és mindez nyakon van öntve némi esztétizáló szépségköltészettel (rajzvadon és tündérkert). A Mononoke hime természetábrázolásában a mesei stilizáció és a realisztikus felidézés keveredik, csakúgy mint az állatkarakterek kidolgozásában vagy a szereplők alakjában. A gondos, kézműves igényességű kidolgozás teszi plasztikussá a film vizuális világát, ami a rajzfilmektől ritkán elvárt hitelességaurát is képes megteremteni. A Mononoke hime búcsú az éden erdejétől és anime idézés arról az örök időről, amikor az ember belakta a természetet és elindult a jelen világa felé. Mijazaki Hajao0 filmjéből kiderül mit vesztettünk azzal, hogy kiirtottuk magunk körül – magunkból – az istenit. És mit nyertünk, már ha nyertünk, egyáltalán.