De fájt Néki a Vér és Arany piszka,
hát menekült a halhatatlan, tiszta
nagy Egekbe – és árván hagyott minket,
kik sose láttuk s végtelenre várva
csak Őrá esküszünk: a Prófétára,
mert megbűnhődte minden bűneinket!
Ady felé
Csak egyszer láttam volna kínzott testét,
szomorú szeme látnoki csodáit,
hallgattam volna füttyét is sokáig,
ha magány hozta Elébe az estét.
Vagy borgőzbe, hol úszott pár barátja,
hogy ittam volna gyöngyös szűz igéit,
ért Mámoroknak lázas venyigéit,
ha zengve villant. Vágyak ararátja.
De fájt Néki a Vér és Arany piszka,
hát menekült a halhatatlan, tiszta
nagy Egekbe – és árván hagyott minket,
kik sose láttuk s végtelenre várva
csak Őrá esküszünk: a Prófétára,
mert megbűnhődte minden bűneinket!
Szonett a költőről
Jambusra ver a szíve s ha egy percben
Kihagy a ritmus, ajka vértelen lesz.
Kis életének lángja búcsút sercen
És közeledni kezd a messzi mennyhez.
Bús szemében csodaszép álomtájak
Színmámorának részeg tüze perzsel.
Idegen sebek néki éppúgy fájnak
És bekötözi gyöngéd gyolcsú verssel.
A szónak hódol, mint más az aranynak,
És letérdel az érzés küszöbéhez:
Mert szépség morzsájára mindig éhes.
S míg mások pimasz pénz után rohannak,
Őt Isten izgatja s a Vég zord fénye
S nem jut eszébe, hogy élni is kéne.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)