Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy. Nem is tudtam, hogy ennyi… Alig hordtál belőlük valamit. Szoknyák, ruhák – pásztázta kétségbeesve a kínálatot, miután bizonytalan mozdulattal kinyitotta a ruhásszekrény másik ajtaját is. – De hiszen nem is szeretted a ruhát. Legalább harminc éve csak nadrágot viselsz. Ruhát valamikor gyerekkoromban láttam rajtad utoljára. Arra sem emlékszem igazán. Talán csak a fényképek miatt. Az egyik fotón, ahol egy nagy társaságban vonulunk valahová – valami esküvői menet lehet –, abban a bordó ruhádban voltál. Alvadt vér árnyalatú, térdig érő selyemruha, mellkasán fehér csipkebetét. Istenem, de szép voltál, anyám! Nagy mellek, formás, hosszú lábak… Minden nő ilyenekről álmodik. Sosem voltál vékony. Kövér sem. Tökéletes alkatod volt. És téged ez a tény teljességgel hidegen hagyott. De mikor felejtettél el foglalkozni magaddal? Mikor felejtettél el csinosnak lenni? Mikor felejtetted el szeretni magad? Na látod, ezt például régóta meg akarom kérdezni tőled. Főleg az utolsót, abban gyökerezik az első kettő is. Nem is értem, idáig miért nem tettem. Pedig ez a kérdés évek óta bennem élt. Jó ideje érzem, ahogyan ereim szorgalmasan szállítják a vérsejtekkel együtt, megállás nélkül körbe-körbe szervezetemben a kérdést: „Mikor felejtetted el szeretni magad?” Olykor egészen megvadulva áramlott bennem ez az öt szó, máskor csak szelíden csörgedezett, de ott volt. Milyen kár, hogy az ember nem átlátszó. Akkor láthattad volna a saját szemeddel, ahogyan kétségbeesve futkosnak bennem a kérdéssé dagadó szavak, és akkor talán anélkül, hogy kimondtam volna, megadtad volna a választ rá.
Hogy miért nem kérdeztem meg? Az ember mindig a legfontosabb kérdéseket halogatja. A végtelenségig, amíg már késő lesz – monologizált a nő, miközben gesztenyebarna hajának tincsét tekergette kényszeresen mutatóujja köré. – Pedig tudjuk, hogy meg kellene kérdeznünk, mégis. Valahogy akkor, amikor alkalmas lenne a pillanat, mindig közbejön valami. Maga az élet jön közbe. Mert éppen akkor, amikor már majdnem megkérdezné az ember az igazán fontos dolgokat, hirtelen eszébe jut valami. Eszébe jut, hogy miért is nincs ideje. Azért, mert el kell még szaladnia a boltba, mert a zöldbabfőzelékhez mindent megvett ugyan, épp csak a tejfölt felejtette el a habaráshoz. Márpedig a tejföl fontos! Enélkül, ugye, nincs zöldbabfőzelék. Nincs vacsora. Akkor májusban ezért nem kérdezte meg. Aztán volt egy másik alkalom is a közelmúltban. A nő és az anyja együtt főzték a baracklekvárt, reggel nyolctól egészen késő estig együtt voltak. Idő éppen lett volna rá. Meglehet, alkalom is. „Most, hogy jobban végiggondolom, aznap két alkalom is adódott” – s vékony ujjait tördelte idegesen, miközben a ruhásszekrény kínálatát pásztázta. – Határozottan emlékszem, hogy ebéd közben akartam megkérdezni – konstatálta. – Te megmelegítetted az előző napról maradt csirkepörköltet, nokedlit szaggattál hozzá, és sebtében összedobtál egy uborkasalátát. Az a házi tojástól sárgálló nokedli, ahogyan összekeveredik az íze a számban az omlós csirkecombbal és a paprikás-tejfölös szafttal… Te jó ég! Micsoda csirkepörköltet tudsz te csinálni! Most is érzem az ízét. Nem csak a számban. A fejemben, a gyerekkoromban. Ott van a tavaszközben és a miklósgyulautcában. Hát ezért! Ezért nem kérdeztem meg akkor. Egy ilyen ebédet egész egyszerűen nem ronthat el az ember kérdésekkel. Nem, a csirkepörkölthöz nem illenek a kényes kérdések.
Persze az is igaz, hogy aznap, még a reggeli órákban, miközben magoztuk azt a négy rekesz gönci barackot, éppenséggel megkérdezhettem volna – idézte vissza a nő. A második rekesz közepénél tartottunk… Igen, most már tisztán emlékszem. Volt akkor egy pillanat. Már felkészült bennem a kérdés, útjára is indult, azt hiszem, aztán valahogy a gégémben megrekedt. Alighanem azért rekedt meg, mert magozás közben a kezembe akadt az a különös barackszem. Tele volt a héj félkör alakú barnás elszíneződéssel. Nem, nem jég okozta sérülés volt ez, olyat láttam már. Az egyébként sem tudott volna így kizökkenteni a tervemből. Nem csak a húsa volt furcsa. Amikor kettéválasztottam a gyümölcsöt, a magján világos árnyalatú gyűrűket fedeztem fel, ami miatt olyan volt a barackmag, mint a leopárd bőre. Kényszert éreztem, hogy megkóstoljam a beteg barackszemet. Utólag már bántam, a húsa ízetlen volt, tele csomókkal. Szóval, akkor tényleg majdnem megkérdeztem. Mert őszintén kíváncsi voltam, hogy az én mindig mosolygós, anekdotázós anyám mikor veszítette el az örömre való képességét. Melyik évben? Mikor és hogyan történt? – sokasodtak a nő fejében a kérdések, miközben a ruhásszekrény melletti fotel karfájára rogyott. Olyan arcot vágott, mintha azt várná, hogy az üres szoba – ügyelve a pontos dátumra – megválaszolja a kérdéseit. – Netán egy átlagos novemberi napon történt, amikor a legszebb terveinkre is melankóliaharmat hullik? És melyik utcában? Igen, talán a helyszín lényegesebb a dátumnál. Végtére is fontos lenne tudnom. Hasznos tudás, egyfajta önvédelmi mechanizmus gyanánt, mert az ember talán elővigyázatosabb lenne akkor. Nagy ívben elkerülné azokat az utcákat. Tudod, anyám, én hiszem, hogy vannak utcák, amelyekben több boldogtalanság lakik, mint társaikban.
Ez lesz az! – nyúlt a nő izgatottan a kardigánért, és szemei felragyogtak. A finom kötésű felsőnek visszafogott, pasztell árnyalata volt, valahol a fáradtrózsaszín és a drapp között. A bordázott kardigán csípőig ért, színe és hosszan futó sálgallérja különösen elegánssá tette. Legnagyobb örömére a vállfán lógó kardigán alatt egy fekete pamutblúzt is talált. Egyszerű szabású raglánujjú felső, mellrészén fekete gyöngyökkel díszítve. Épp ez a kombináció volt rajtad a születésnapodon, most márciusban – ábrándozott a nő, nagy barna szemeit hosszasan a ruhán felejtve, majd hirtelen felocsúdva a mobiljára pillantott. 14:44 – tájékoztatta a képernyő. „Milyen illetlenül tud követelőzni az idő” – állapította meg. Mély levegőt vett, mintha biztonságos helyen, a tüdejében akarna elraktározni néhány fontos dolgot – illatot, ízt, képet, érzést –, majd fogta a ruhát, egy méretes nejlonzsákba tette, és teletöltött tüdejével a bejárati ajtó felé indult. Egy darabig nézte a műanyag ajtó felső harmadát díszítő Tiffany üveget, rajta a lehullani készülő piros pipacsszirmokat, aztán kilépett rajta, óvatosan betette maga mögött, elfordította a kulcsot az ötpontos biztonsági zárban, és kimenekült a lépcsőházból. A ruhát gyöngéden, óvatos mozdulatokkal végigfektette autója hátsó ülésén, ujjbegyével finoman megsimogatta, majd a gázpedálra lépett. Ment városokon és falvakon át, mígnem a kórházig ért. Nehezen, párás szemekkel szállt ki az autóból. Fájdalommal teli pillantást vetett a ruhavédő műanyag zsákra, mintha búcsúznának egymástól. Köszönni próbált, de nem jött ki hang a torkán. Szó nélkül adta át a ruhát a boncmesternek, aki a patológia bejáratánál várta.