Egy dialógust rögtönözni? Semmiség. Egy forgatókönyvet? Azt már nehezebb. Hasonlóképpen: egy jelenetet (képpel-hanggal-világítással-színészekkel) még csak-csak össze lehet dobni a pillanat hevében, na de egy egész estés, nézhető játékfilmet így összerakni elég nagy botorság. A filmkészítés és a teljes improvizáció első hallásra kizárja egymást, hiszen a konstruáltság, a megtervezettség és persze a megrendezés is a film leglényegéhez tartoznak. Próbálkozások persze mindig akadtak, elsősorban a határterületekről érkező alkotók részéről, és azoknál, akik a film különleges sajátosságaiban és nem az
Tökéletes improvizációnak reklámozott, de ravaszul konstruált improillúzió rögtön a filmkészítés hajnalán a Salvador Dalí–Luis Buñuel páros által készített két szürrealista agymenés, Az andalúziai kutya és az Aranykor. A szürrealizmus esztétikáját – teljes automatizmus, szabad asszociációk tobzódása, logikailag értelmezhetetlen kép(zet)társítások stb. – a filmvásznon megvalósítani képtelenség, hisz a technikai megvalósítás tudatos kontrollt igényel, amit a tiszta szürrealizmus kizár. Ennek ellenére az illúzió működött – a végeredmény rögtönzöttnek tűnt, asszociációs képmozaiknak, pszichoanalitikus álomlogikával.
A nagy szürrealista kísérlet már egy korai példája a filmtörténetet végigkísérő paradoxonnak, miszerint a természetesség és a könnyedség illúzióját jórészt csak pontos mérnöki munkával érhetjük el. Esetleg úgy, ha a rögtönzés meghatározott kereteken belül működik, az improvizáció egy megtervezett egésznek a része, és tervezés, konstruálás, építkezés előzi meg.
Gúzsba kötve táncolni
A francia Jean-Luc Godard természetessége és filmnyelvi dekonstrukciója – csakúgy, mint a valaha volt dán Dogma mozgalom fennen hirdetett technikaellenessége – zsákutcába torkollott, mert bár a filmezés egyes részfolyamataira alkalmazható az improvizatív technika, a filmkészítés egészére semmiképp. Legkevésbé az operatőri munka és a rendezés, valamint a vágás lehet improvizatív – bár koncepciózus kísérletekre akad példa a filmtörténetben. Arról nem is beszélve, hogy az alkotófolyamat során mindig jól jön egy-egy nem tervezett ötlet, a pillanat hatására születő ihletett szikra. A rögtönzés luxusát egy-egy film alkotótáborán belül leginkább a vásznon megjelenő emberek, a színészek engedhetik meg maguknak, pláne amióta Sztanyiszlavszkij köpönyegéből a múlt században kibújt az Actor’s Studio, és a színészi ösztöntechnikát piedesztálra emelő Módszer. James Dean, Marlon Brando, Dennis Hopper és fél Hollywood, azóta is.
A filmes improvizáció persze kiszámíthatatlan eredményeket is hozhat, amelyre a legjobb példa egy örök klasszikusban – A hét mesterlövészben – hangzik el Steve McQueen szájából: „Egyszer egy férfi meztelenül beleugrott a kaktuszbokorba. Amikor véresen, összeszurkálva kiszedték onnan és megkérdezték, hogy miért csinálta, csak ennyit mondott: Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt.”