A bál – főként az álarcosbál – az egyik leggyakoribb mesebeli vagy irodalmi szimbólum. A magyar irodalom talán legbájosabb báli napját Mikszáth Kálmán írta le A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében, uzsonnától éjféli suppéig, korcsolyával, pletykáló hölgyekkel, idősödő gavallérokkal, kártyázó és konspiráló urakkal.
Ha történelmi regényt akarnék írni, biztosan lenne benne bál, ahol találkozna minden fontos szereplő, gyönyörűek volnának és elbűvölnék egymást – persze, csak egy darabig, míg le nem hullana mindenkiről az álca. Vagy nem, akkor viszont halálosan egymásba szeretnének a szereplők.
A bál – főként az álarcosbál – az egyik leggyakoribb mesebeli vagy irodalmi szimbólum. A magyar irodalom talán legbájosabb báli napját Mikszáth Kálmán írta le A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényében, uzsonnától éjféli suppéig, korcsolyával, pletykáló hölgyekkel, idősödő gavallérokkal, kártyázó és konspiráló urakkal.
A bálok fontos része a tánc, mely még a legelegánsabb formájában is őriz valamit az ősi, misztikus, kontrollvesztett eredetéből. A tánc megnevezés nyelvünkbe a német tanz szó átvételeként került be. Talán kevesen gondolnák, hogy a régi magyar nyelvben a tombolni kifejezés volt használatos erre a fajta mulatságra. Íme, Batthyány Ferenc így panaszkodik Buda elfoglalása után, 1541-ben öccsének, Kristófnak: „Tudod, hogy Budán vagyon az [török] császár, nem tombolhatunk mostan annyit, mind azelőtt.”
Az erdélyi Apor Péter a XVIII. században „bál nevezet alatt folyó ünnepi pompának” írja le azt a fajta előkelő mulatságot, amely a fénykorát majd a XIX. században éri el.
Bár táncos mulatságok mindig is voltak, az általunk farsangi bálnak nevezett összejövetelnek vélhetően a velencei, úgynevezett domino bálok lehettek az előképei. Ahhoz, hogy ez a táncos szokás nálunk is elterjedjen, az kellett, hogy a farsangi báltartás jogát a királyi udvar adja ki a báli bérlőnek, aki báli belépődíjat szedhetett. Velencei szokás szerint – ez volt a domino bál lényege – a mulatságra rangra való tekintet nélkül bárki elmehetett. Az urak együtt táncolhattak a szolgálókkal, méghozzá este héttől hajnali ötig, szigorúan álarcban, ami lehetőséget adott arra, hogy bármi megtörténjen....
Az első ilyen bált Pozsonyban tartották 1749-ben, természetesen farsang idején. Az első bálbérlő Turbillo Károly pozsonyi cukrász volt. Innentől kezdve nem volt megállás, álarcosbálozott egész Magyarország, olyannyira, hogy az uralkodónak meg kellett szabnia egy rendeletben 1773-ban, hogy milyen maskarák engedélyezettek: „Ki-ki tisztes és illő álarcot öltsön. Ennélfogva mindazok, kik utálatos… vagy olyan alakot öltenek, mely által testük… vagy egészen el van rejtve vagy teljesen elváltozik, mint szekrények, cukorsüvegek, … vagy denevér, törpe, más, nem különben a talján színjátszó-házakban szokásos alakok, mint pierottok… policinellek határozottan eltiltatnak, úgy szintén a papi vagy szerzetesi ruhák használata is” – írta Mária Terézia.
Ki tudja, talán ez az akadékoskodás is közrejátszik abban, amit a korabeli visszaemlékezésekben lehet olvasni, nevezetesen, hogy a XIX. század elején már nem csináltak túl nagy ügyet a maszkokból, egy feliratos vagy rajzos papírlap a fejfedőn megfelelő jelmeznek számított. Végtére is az egésznek az volt a célja és értelme, hogy a viselőjét alteregóval ruházza fel, és feloldja a szertartásosság elvárásai alól. Ami meg a táncokat, a tombolást illeti, Apor Péter már a XVIII. század első felében, Metamorphosis Transylvaniae című művében a népi táncoktól megkülönböztetve felsorolja a divatos, úri táncokat, és azt is, hogyan kell őket járni, persze a tőle megszokott morgolódó hangnemben: „Asztaltól felkelvén… táncolni kezdettek… Szép halkan járták… Aztán volt az lengyel változó, …a lapoczkás táncz, …egeres tánc, …gyertyás tánc, …szöveges tánc… Most az ilyesminek semmi keleti nincsen, sem az szép lassú magyar táncának, hanem azt kiáltják: vondjad az német, francia, tót tánczot; úgy ugranak mind az legény, mind az leány, mint a kecskék”. Csokonai Vitéz Mihály egyetérthetett vele, mert a Dorottya című vígeposzában – melynek központi színtere szintén a bálterem – ugyancsak felszólal az idegen táncok divatja ellen: „Csak a magyar tánc az, mely díszesebbé teszi embert, és soha hívságra nem veszi”.
A reformkor egyik leghíresebb bálja Bécsben zajlott le. Az erdőszentgyörgyi Rhédey Claudia meghívót kapott I. Ferenc császártól a farsangi mulatságra, ahol is első látásra beleszeretett Sándor württembergi hercegbe. Persze a bősz atya elutasította a kérőt. 1835-ben mégis egybekeltek, és a sors úgy hozta, hogy Claudia unokája, Mary Victoria tecki hercegnő legyen V. György angol király felesége – így tehát egy bálnak köszönhetjük, hogy az angol királyi ház tagjainak ereiben magyar vér is folyik.
Talán a leghíresebb báli toalett, melyet minden magyar ismer, Erzsébet királynéé, akinek gyémántcsillagokkal díszített frizurájától és csodálatos selyem-tüll ruhájától – amit a róla készült híres portrén visel – másfél évszázada olvad el mindenki, aki csak egyszer is látta.
A XIX. századi báli ruhák csak lazán követték a kor divatját, általában a historizmus volt jellemző rájuk, leginkább barokk-rokokó stílusban készültek, és valóságos műremeknek számított némelyik, melyet viselni sem volt egyszerű. Az 1860-as években, amikor az igazán hatalmas krinolinok divatja volt, egy kisebb szobába nem fért be kéthárom bálozó hölgynél több. Arra is vigyázni kellett, hogy be ne akadjon, fel ne gyulladjon egy-egy kreáció vagy feltornyozott frizura. Szörnyű balesetek történtek, amikor titokban dohányzó hölgyek, ha rajtakapták őket, eldobták a cigarettát, és az urak szíve helyett magukat lobbantották lángra.
A bálra érkezőkről a személyzet lesegítette a kabátot, és az ifjú hölgyek megkapták a táncrendet, amelybe bejegyezhették, hogy kivel és milyen táncokat kívánnak táncolni. Egy eladó leány esetében ennek igen nagy jelentősége volt, bár az ifjaknak illendő volt minden ismerős és rokon hölgyet felkérni. Táncolni mindenkinek tudni kellett, de egyetlen fiatalemberrel túl sokat ropni szintén nem volt illendő. A bálba az udvarias vendégek este kilenc után érkeztek – ha egész napos volt az esemény, a bál előtt a hölgyek lepihentek. A vacsorát éjfél körül tálalták. A menü rengeteg fogásból állt, a farsangi fánk nem maradhatott le a végéről, mindezt díszes menükártyákon osztották ki. Az más kérdés, hogy a nádszállá fűzött hölgyek tudtak-e enni. Egy biztos: a vacsora utáni első tánc azt a fiatalembert illette, aki a hölgy balján ült. A lányok az édesanyjukkal vagy gardedame-mal érkeztek, az ülőhelyük a felügyeletet végző hölgy széke előtt volt – biztos, ami biztos. De a legyezőnyelvvel mindent el lehetett mondani. Például jobb kézzel az arc előtt tartani a kinyitott legyezőt, azt jelentette: „Kövess!”; jobb kézzel elhúzni arcunk előtt a nyitott legyezőt: „Szeretlek”; végighúzni kezünket a csukott legyezőn: „Gyűlöllek”; jobb kézzel a jobb archoz érinteni a csukott legyezőt: „Igen”; jobb kézzel a bal archoz érinteni a csukott legyezőt: „Nem”.
Az első világháború után minden megváltozott: a kor ideálja a vékony, fiús, lapos mellű, rövid hajú, modern nő lett. Persze az illemszabályok továbbra sem enyhülhettek, egy lány jó híre továbbra is őrizendő maradt. A báli viseletet már nagyestélyinek hívták, és egészen más volt, mint az előző században: csupaszon hagyta a vállat (nem feltétlenül a vállak, hanem az ékszerek ékesítése érdekében). Nem volt baj, ha a ruha szabása lehetővé tette a táncban való részvételt is. A ruhához selyemcipő és selyemtáska illett. Divat lett diadémot viselni, gyönyörűt és drágát. A korabeli viselkedési útmutatók tanácsát viszont ma is érdemes megfogadni: egy bálon nem illik unottan viselkedni, mert egy estélyi ruha legfontosabb kiegészítője a jókedv.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 10-i számában)