Az egyház a farsangot a rendbontás miatt az ördög ünnepének tartotta, ezért nem helyeselte megtartását, de ez a szokás épp a farsangi mulatozást ostorozó, egyházi leírásokból kutatható évszázadokra visszamenően is. A XV. században Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában számolt be arról, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhába öltözve mulatoztak, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, és egy asszonyt a Kapos mocsaraiba nem hajított.
„A párisi török követ, ki látván Párisban a Carnevalt, és az utána következett hamvazó szerdai ceremóniát, így írt haza Konstantinápolyba egy barátjának: van az évnek egy bizonyos része, midőn a francziáknak elmegy az eszök és néhány hét mulva, egy arra rendelt napon, port hintenek fejökre, melly által eszöket ismét szerencsésen visszanyerik” – írja Edvi Illés Pál a Vasárnapi Ujság 1857. február 22-i lapszámában közölt farsangi cikkében.
A farsang szó bajor–osztrák eredetű jövevényszó, a XIII. században említik először. Eredetileg a nagyböjtöt megelőző éjszakát jelölte, majd kiterjedt a vízkereszt és a böjt közötti periódusra. Ez az időszak a táncvigalmak, tréfálkozások ideje. Régen faluhelyen ilyenkor tartották a lakodalmakat, a böjt kezdete után ugyanis már nem volt illendő a mulatozás, tavasszal pedig idő sem volt rá, mert megkezdődtek a mezei munkák.
Akárcsak más európai népeknél, hazánkban is a farsangi ünnepkör legjellemzőbb mozzanata a jelmezes-álarcos alakoskodás. A XV. század óta maradtak fenn adatok a férfi-női ruhacseréről, álarcviselésről és az állatalakoskodások különböző formáiról. „A királyi udvartól a kis falvakig mindenütt farsangoltak hazánkban. Már Mátyás király idejében a királynő itáliai rokonsága művészi álarcokat küldött ajándékba a magyar rokonoknak. A XVI–XVII. században falu, város és a királyi udvar egyaránt álarcot öltött farsangkor, és úgy szórakozott. Nagy farsangolás folyt a tragikus sorsú II. Lajos udvarában is, egészen a mohácsi ütközetig. 1525-ben húshagyókedden álarcos menet jelent meg az udvarban, melyben elefánt is szerepelt. Maga II. Lajos is jelmezesen, ördögálarcban jelent meg az ünnepségeken. A XVI. századtól említik Cibere és Konc, vagyis a Böjti Ételek s a Húsételek tréfás küzdelmét is. E tréfás küzdelmet sok európai nép megszemélyesítve adta elő” – olvasható Dömötör Tekla Magyar népszokások című kiváló könyvében.
– Bár a farsangi szokások jelentős része mind az európai, mind a magyar néphagyományban általánosan jellemző, ezek változataiban területi, táji, lokális eltérések mutatkoznak. Például manapság a médiában is gyakran esik szó a mohácsi busójárás hagyományáról, de kevesebben ismerik a mohai tikverőzést, a kászoni bikaütést és más állatos alakoskodásokat – fejtette ki kérdésünkre Szabad Boglárka néprajzkutató, a Hagyományok Háza munkatársa. Mint mondta, mind az elhangzó jókívánságok, mind a különböző pajzán mozdulatok a termés- és termékenységvarázsláshoz köthetők, míg a maszkviselés, a szerepcsere és a zajkeltés a fordított világot tükrözi, a rend időszakos felborulását jelzi. A kutató hangsúlyozta, hogy egyaránt helytálló a szimbolikus értelmezés is, amelyben a farsang a téltemetés ünnepe, és a praktikus megközelítés is, miszerint ez egy utolsó nagy mulatság a negyvennapos böjt előtt. Felhívta a figyelmet arra, hogy e népszokás középpontjában is a párválasztás előtt lévő fiatalok állnak, az idősebbek és a gyerekek csak mellékszereplők, hiszen ezek az alkalmak elsősorban a fiatalokat segítették abban, hogy párra találjanak, megházasodjanak és beteljesítsék azt a szerepet, amelyet a közösség elvárt tőlük. A pártában maradt lányokon a farsang végén gúnyolódtak például kongózással (ilyenkor zajt keltettek a lányok ablaka alatt), de ismert vénlánycsúfoló a rönkhúzás is.
Az egyház a farsangot a rendbontás miatt az ördög ünnepének tartotta, ezért nem helyeselte megtartását, de ez a szokás épp a farsangi mulatozást ostorozó, egyházi leírásokból kutatható évszázadokra visszamenően is. A XV. században Temesvári Pelbárt egyik prédikációjában számolt be arról, hogy egy Kapos melletti faluban az asszonyok férfiruhába öltözve mulatoztak, amíg az ördög személyesen meg nem jelent a táncolók között, és egy asszonyt a Kapos mocsaraiba nem hajított.
Szabad Boglárka emlékeztetett a mátraalmási asszonyfarsangra, amelynek hagyománya még a hatvanas években is élt: ekkor egy napra az asszonyok férfiruhába bújtak, jégcsappal tréfásan megborotválták a szembejövőket, este pedig külön mulatságot rendeztek, ahol táncoltak és pajzán történeteket meséltek. Mint mondta, Boglár Lajos 1968ban tette közzé az erről szóló filmet, melynek nyilvánosságra kerülésével a szokás éltetői, a filmen szereplő helyi asszonyok elszégyellték magukat, és valószínűsíthető, hogy ez is hozzájárult a mátraalmási asszonyfarsang megszűnéséhez.
Az álarcos alakoskodások között a férfi-nő szerepcsere mellett megjelennek olyan tipikus figurák is, mint a betyár, a cigány asszony, a menyasszony, a vőlegény, az öregember, öregasszony. Ők a fából készített busómaszkokkal ellentétben egyszerűbb, rögtönzött maskarát készítenek harisnyából, rongyból, papírból, kócból. Ilyenkor tartják az állakodalmakat, és játsszák a halottas játékokat. Utóbbi egyik változata zárt térben, fonóban, kocsmában történt dramatikus formában. Szereplői, a pap, a családtagok és a siratóasszonyok obszcén kiszólásokkal fűszerezték a prédikáció és a siratóénekek tartalmi elemeit, a halotthoz pedig egy répa, kukoricacső vagy más fallikus szimbólum is tartozhatott – gyakran abba kapaszkodott az özvegy, aki a halott e testrészét is megsiratta. A halottas játék másik formája a húshagyókeddi téltemetés, amikor egy szalmabábut muzsikaszóval végigvisznek a falun, majd rituálisan elégetik.
A farsang legarchaikusabb elemei a hétfalusi csángók boricatáncában és a különféle állatalakoskodásokban maradtak fenn. Utóbbiak között különösen kedvelt a medve, a ló, a kecske és a gólya alakja köré szerveződő tréfálkozás, csipkelődés. Idetartozik a felvidéki bakkuszjárás is, amely a legények húshagyókeddi adománygyűjtő szokása – ekkor szamár- vagy kecskebőrbe bújnak, nyársat tartanak a kezükben és meglökdösik, megtréfálják, bekormozzák, megcsipkedik azt, aki szembejön. Adománygyűjtő, köszöntő szokás a Zobor vidéki sardózás is, amelyben szintén nyársat visznek magukkal a fiúk.
Ujváry Zoltán a Farsangi népszokások című munkájában fejti ki, hogy a farsangnak az egyházi, böjti vonatkozásoknál sokkal régebbi, évezredes európai szokásokban gyökerező mágikus-rituális elemei is vannak. A kászoni bikaütés például az egykori állatáldozatokkal hozható kapcsolatba. A bikát alakító legény egy szalmából készített ruhába bújik, fejére egy bikaszarvval felszerelt cserépfazekat helyeznek, nyakába kolompot kötnek. A játék során a „gazda” baltával a kezében árulja „jószágát”. A „kupecek” alkudoznak a bikára, de nem adják meg az árát, úgyhogy a gazda inkább fejbe vágja az állatot. A cserépfazék széttörik, a legény kiugrik a jelmezből, tűzbe dobják a „bika” bőrét, s mulatnak tovább. A hídról a patakba seprik a hamut, hogy a víz messzire vigye és megóvja a falu lakóit a rossztól és a rontástól.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. február 10-i számában)