Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
Életem első színpadi főszerepét friss diplomásként Szolnokon alakítottam és abba a kitüntető helyzetbe kerültem, hogy a magyar színjátszás egyik legnagyobb színészóriásával, Törőcsik Marival játszhattam egy színpadon. Gyönyörködtem a játékában. Az előadásban történt egy mozzanat, amit egész életem során a szívemben hordozok. Schwajda György Rátóti legényanya című darabjának egyik monológjában Mari elmondta a slambuc nevű étel receptjét. Ez állt a szövegben, amit ő azon a jól ismert, természetes, egyszerű, átélt őszinteségével adott elő. Egy ponton elhangzik egy mondat, miszerint az étel attól lesz igazán finom, hogy belekerül az igazkönny. A szív mélységes fájdalma által születendő igazkönny. Törőcsik Mari minden előadáson azon a ponton, ahol az igazkönny elhangzott a szájából, egy – nem több –, csupán egy darab könnyet hullatott. Lassan végigcsordogált az arcán, ő elnémult, elnézett a nézők feje felett, megállt az idő, rezzenéstelen csend követte a pillanatot, majd ugyanazzal a természetes hanglejtéssel folytatta a monológot. Megrázó pillanat volt a maga nagyszerűségében.
Huszonöt évvel később, egy másik színészóriással kerültem egy színpadra, a Ferencvárosi Pinceszínházban játszhattam együtt Börcsök Enikővel. Huszonöt évet kellett várni egy hasonlóan megrázó pillanatra, amikor is Börcsi Háy János Gézagyerek című előadásában arról beszélt, hogy hiányzik a fia. Nem akartam lemaradni erről a pillanatról, az előadásokon ott álltam a takarásban és szerettem volna leleplezni a turpisságot, vajon hogy csinálja? Hogyan tud minden alkalommal ugyanazon a ponton ilyen mély átéltségben igazkönnyet hullatni? Nem pityeregni, hisztizni, zokogni görcsösen, amit egy technikás, profi színész megold, ha szükséges, hanem igazkönnyet hullatni. Olyat, ami legbelül termelődik, a szívünk mélyén, vagy épp ellenkezőleg fenn a mennyországban, ha van ilyen, az angyalok között, a felhők felett egy olyan régióban, amit épeszű hétköznapisággal nem lehet felfogni. Egy olyan istenadta szférában, ahová mi, átlag halandók nem juthatunk el, csupán megérinthetjük a szegletét egy ajándékpillanatban. Azt a transzcendentált létezést, melynek kegyeiben a legendás alkotók részesülhetnek.
Hiába figyeltem évekig a takarásban, nem tudtam leleplezni, hogyan csinálja, de most, hogy nem láthatom többet, tudom, nagyon egyszerű a válasz. Börcsi ezzel az igazkönnyel született a földre. Küldetésként kapta és magával cipelte egész életén át. Gyűlt benne a sok lelki fájdalom, nehéz sorsának harcos küzdelmeiben folyamatosan termelődött és ha éppen meríteni kellett ebből a végtelen vízből, egyszerűen kicsordult a szeméből.
Sokat beszélgettünk az öltözőben, Istenről, hitről, barátságról, szerelemről. De, amiről a legjobban szeretett beszélni, azok a receptek voltak. Olyankor kipirult az arca az izgalomtól, milyen húshoz mennyi pác és milyen fűszer dukál, a köret hányfajta legyen és a káposztát meddig, milyen lábasban kell főzni. A legapróbb részletekbe is beavatott, és kikérdezett az eredményességéről. Ha hibáztam, nem haragudott, kivesézte, hogy az általam elkészített variációból mit lehet hasznosítani, néha még hálás is volt egy-egy receptmódosításért. El is határoztam, hogy írunk közösen egy szakácskönyvet, ő mesél majd nekem az életéről, én pedig szép, irodalmi mondatokkal csinosítom a recepteket.
Erre már nem lesz lehetőségünk, január 28-án, a születésnapján meghalt. Szerintem azért engedte el a földi kapcsolatot éppen a születésnapján, hogy mi, az ittmaradtak, süssünk-főzzünk egy jót, és emlékezzünk rá tortával, pogácsával, és hidegsülttel. Természetesen az ő receptjeivel.
Sok receptet megtanultam tőle, és az ő inspirációjára kezdtem főzni, piacra járni, hogy büszke legyen rám, és tudjak vele beszélgetni az öltözőben a vasárnapi húslevesről, a Hunyadi téri sajtosról vagy a karácsonyi habcsókról. Azokról a hétköznapi dolgokról, amiket ő igazán szeretett. Mert ilyenkor tudta kicsit elfeledni azt a tengernyi igazkönnyet, amivel a lelke csordultig volt.
Én megígérem neked, drága Börcsi, hogy ezentúl még jobban igyekszem finomakat sütni-főzni, hogy büszke legyél rám odafenn és a slambuc készítése közben, mely szintén a terveink között szerepelt, rád fogok gondolni, és akkor egészen biztosan ki fog csordulni a szememből egy igazkönny.