Egész évben különleges centenáriumi ünnepséggel készül a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Petőfi Irodalmi Ügynökség és a Juhász Anna Irodalmi Szalon szervezésében megvalósuló programsorozat, melynek első online eseményén Juhász Anna Fűzfa Balázs irodalomtörténésszel, egyetemi docenssel Pilinszky költészetének kapcsolódási pontjairól beszélgetett
Nagy hatással van a befogadóra Pilinszky János Apokrif című műve. A vers direkt módon szólít meg mindannyiunkat: „Ismeritek az évek vonulását, / az évekét a gyűrött földeken? / És értitek a mulandóság ráncát, / ismeritek törődött kézfejem?” Ezek a kérdések szétszálazzák a múltunkat, olyan idők felé fordítanak, amikor először ismerszik fel az elmúlás, a kín, a gyötrelem, a hiány. Az Apokrif megrendítő érzelmi világot tud felmutatni, mintha egy szakrális helyen lennénk. Fűzfa Balázs értelmezésében Pilinszky verseinek olvasásakor úrrá lesz rajtunk egyféle elfogódottság. Kevésszer tudjuk így megtapasztalni a világot, a környezetünket, kevésszer nézzük önmagunkat is kívülről, megfelelő távolságból. Pilinszky éppen ezek iránt a ritka pillanatok iránt volt fogékony, a csend időzónáira figyelt, amely megnyilvánul a hallgatásban és szemlélődésben – ezt a legmagasabb rendű tevékenységnek tartotta, ezért is íródott kitartott szóközök közé a költészete. Kicsit ezekre a szóközökre helyeződik most a hangsúly, Pilinszky születésének századik, halálának negyvenedik évfordulóján.
Egész évben különleges centenáriumi ünnepséggel készül a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Petőfi Irodalmi Ügynökség és a Juhász Anna Irodalmi Szalon szervezésében megvalósuló programsorozat, melynek első online eseményén Juhász Anna Fűzfa Balázs irodalomtörténésszel, egyetemi docenssel Pilinszky költészetének kapcsolódási pontjairól beszélgetett. Miért lehet meghatározó élmény egy-egy Pilinszky verssel találkozni? A válasz nyilván sokrétű, de például a Fűzfa Balázs által felidézett Nagy versmondás című kezdeményezés jól igazolta a szöveg befogadóra tett hatását, hiszen a programon csaknem 1300 középiskolás diák szavalta együtt az Apokrif című művet, majd feszült csendben hallgatták meg a művet a szerző előadásában. Rendkívüli Pilinszky hangja ezen a felvételen, emlékezetes marad a kitartott idő, amit az egyes sorok, gondolatok között észlelünk. Azt sugallják, hogy számára minden írásjelnek és gondolatnak külön ideje volt, tehát saját gondolkodásának történetét is a kezünkbe adja. A legmagasabb rendű megértést a szavak közötti csendben, vagy éppen a szavak nélküli csendben találja meg. Ezért tartja kiemelt fogalomnak Fűzfa Balázs például a csendet (ami a Pannonhalmi Szemle tematikus száma is volt 2019-ben), emellett pedig a hiányt, a megszólalást és elhallgatást, valamint a semmit – ezek most már részei annak a száz fogalomnak, melyek bemutatják az éves programsorozat részeként Pilinszky költészetét és életútját.
Csend: ebben a csendben találkozhatunk a hitünkkel, a gondolatiság örömével és kínjával, de a pátosz-szerű élmények mellett ez a költészet hétköznapi tapasztalatokat is ad. Persze tudjuk, hogy Pilinszkynél a csend elsősorban tűnődés eredménye, a vers a nyelv temploma. „Költő vagyok és katolikus” – így szól sokat idézett önmeghatározása. S noha megéli a világ dichotómiáját, kétértelműségét és ellentmondásait, ennek ellenére szeretné azt „gömbszerűen” látni. A vállalt vallásosság Fűzfa Balázs megközelítésében egy belső transzcendencia kivetülése lehet, amihez hozzá tartozik ez a hétköznapiasság, így a kínlódás, szenvedés. Bizonyos gondolkodási környezetben átfordul a szavak értéke. Ennek kapcsán Fűzfa Balázs az Apokrif kulcssorát idézi: „Ezért tanultam járni” – a szavak segítségével lehetőségem van a másikkal való párbeszédre, a szavak eljuttatnak a másik emberhez. Kitől is kérdezhetnénk meg különben: „Az éjszakát, a hideget, a gödröt, / a rézsut forduló fegyencfejet, / ismeritek a dermedt vályukat, / a mélyvilági kínt ismeritek?” Két hét múlva továbbgondolhatjuk lehetséges válaszainkat.