Maga Karády sem tudhatta, hogy ilyen közvetítő szerep jut majd neki. Ahogy azt sem, hogy múzsa és példakép lehet halála után is. Egyik legérvényesebb visszacsatolás Cseh Tamás és Bereményi Géza dala: Tábori lap Karády Katalinnak. 1979-ben, amikor íródott, még kevés szó esett a doni feláldozottakról és arról is, hogy szenvedéstörténetként is elmondható számtalan életrajz: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, / én fekszem itt / és megy a századom, / Második Magyar Hadseregem, / mi a nevem és a fegyvernemem?”
Karády Katalinról azért nehéz megemlékezni, mert néha úgy tűnik, mindent tudunk erről a különös nőről, a titokzatossága is csupán egy dramaturgiai lelemény, melyet gondosan belekomponáltak a karakterébe azok, akik annak idején kitalálták a Karády-jelenséget, a szorgos életrajzíróknak köszönhetően pedig úgyis papírra került minden, ami tudható.
1910 decemberében Kanczler Katalin Mária néven Kőbányán született egy cipészmester hetedik gyerekeként. Önéletírása szerint az apja dühében vagy mámorában gyakran szíjjal verte őket. „Ó, mily ujjongó, szívet dobogtató öröm volt az »akcióvonattal« kiutazni Svájcba! Hétéves voltam, amikor először kivittek St. Gallenbe. Öt évet töltöttem ott – kétszer voltam Svájcban, egyszer Hollandiában. Igen, ma már tudom, a gyermekkor tiszta ízeit és friss örömeit messze idegenben kóstolgattam először. Önfeledten játszani, nem félni a lesújtó apai tenyértől, szaladgálni, virágot szedni az esőtől harmatos réten, boldogan mosolyogni, bátran felelni a felnőtteknek, akarni, merni, a »tilos«-tól nem félni, ó, drága St. Gallen, ma is melegebb a szívem tája, ha nevét hallom emlegetni…” – írja a Hogyan lettem színésznő? címmel 1941-ben közreadott vallomásaiban. Már csitriként ott volt benne minden, ami kiemelte őt a kortársai közül – sérelmekből és frusztrációkból is táplálkozó rátarti büszkeség, konok, öntörvényű csak azért is és a felülemelkedés méltósága: „Fejlődtem, csinosodtam. Tanítóim, tanáraim szerettek, azzá a kedvenctípussá kupálódtam ki, akit a többi növendék irigyel és aki vigyázó az osztályban. Valami ösztön súgta, mert senki nem mondta, hogy tisztának kell lenni, nagyon tisztának. Órákig súroltam magamat. Hamarosan úgy éreztem, hogy az iskolában bizonyos vezető szerepem van, a többiek elismernek, irigyelnek és mindenesetre maguk fölött való lénynek tekintenek. Nem mondhatnám, hogy szellemileg tűntem volna ki közülük; sikerem és előretörésem, azt hiszem, onnan eredt, hogy már tizenhárom-tizennégy éves koromban homályosan valami dámaszerűségre törekedtem és ezt öltözködésben, tartásban és viselkedésben alaposan kihangsúlyoztam.”
Ebből a közegből igazi dívává, ünnepelt sztárrá válni önmagában egy szerethető népmese lehetne az egyszeri szegény lányról. Ez a mese azonban sok olyan epizóddal egészült ki, amelyet nem szokás gyerekeknek mesélni.
Kanczler Katalin még tizenévesen férjhez ment a nála tizennyolc évvel idősebb Varga András Rezső adóhivatali vámtiszthez, majd alig három év múlva a fiatalasszony költekezései miatt véget ért a házasságuk. Évekkel később egy budai mulatóban figyelt fel rá Egyed Zoltán újságíró-laptulajdonos, aki elhatározta, sztárt csinál a sejtelmes tekintetű, búgó hangú nőből. Tőle származik a Karády művésznév is, ő vitte el Karádyt Csathó Kálmán feleségéhez, Cs. Aczél Ilonához, aki három év alatt megtanította neki a színészet alapjait, de Egyeddel együtt felépítették a Karády-karaktert is – az éneklésen túl megtanították öltözködni és viselkedni is. Színrelépését jól felépített kommunikációs stratégia segítette, az újságírók figyeltek rá, és bár a szakma nem fogadta elismeréssel sem a színházi, sem a filmes alakításait, a közönség azonnal felemelte. A törékeny, kedves szőkeségek között megjelent egy új nőtípus, erős, karakán, sejtelmes, végzetes – megszeretni is nehéz, és elfeledni is. Pletykák keringtek róla, egyesek férfifalónak tartották, mások leszbikus kapcsolatait ecsetelték. A nők utánozták az öltözködési stílusát, hajviseletét, a férfiak a bűvkörébe kerültek, dalai slágerré váltak.
„Ez lett a veszted, mind a kettőnk veszte” – dúdolta egy ország 1939 őszén, a Halálos tavasz című film bemutatója után, miközben már hetek óta elkezdődött a második világháború, és olyan borzalmak felé menetelt az emberiség, amit addig elképzelni sem tudott. És épp a háború az, ami igazi súlyt ad ennek a történetnek. Mert itt nemcsak arról van szó, hogy egy üdvöske hogyan válik ünnepelt csillaggá, hogy kerül befolyásos emberek közelébe, vagy milyen ára van ennek a sikernek, hanem a háború borzalmai által válik érthetővé, miért kapaszkodhatott annyi ember ezekbe az érzelmes dalokba és sekélyes filmekbe, milyen kontrasztot jelentett a szerelem végzetességén elandalodni olyankor, amikor másfajta végzet és másfajta pusztulás fenyegetett mindenkit.
„Egyáltalában nem biztos, hogy ez az idillikus állapot – pesti híres színésznőnek lenni – sokáig tart nálam. Mert egy reggel majd úgy ébredek fel, hogy kitörnek bennem és eget kérnek a nomád ösztönök – és akkor elutazom. Kérem kedves barátaimat és intim ellenségeimet is, hogy ha ez megtörténnék, ne haragudjanak rám, vállvonogatással kell elintézni az egészet, mert ez a nő – ugyebár? – menthetetlen... Képes felülni a vonatra és elutazni Sumatrába, vagy éppen Sydneybe. Vagy, mert éjjel detektívregényt olvas: és a cselekmény Mexikóban játszódik – másnap elutazik oda, kivizsgálni, hogy a regényíró hű pontossággal írta-e le a tájat? Tudom, hogy a sztárélet nem tart örökké és az utam a majdani öregség felé nem lesz rózsákkal telehintve. De egy biztos: az a szabályszerű elszegényedő öregség hiába les rám; én ki fogom kerülni...” – írta Karády Katalin. Primitív, földhözragadt törekvésnek tűnhet ez, de nem abszurdabb, mint bármely más önzés. És épp ez az öntörvényűség és az élet tisztelete tette méltóvá Karády Katalint arra, hogy több legyen, mint egyszeri díva. Mert nem holmi szeszély miatt vett más fordulatot az élete, nem a nomád ösztönök miatt tűnt el a színpadról és a filmvászonról. A vészkorszakban kiállt az üldözött zsidó kollégái mellett, továbbra is munkát adott nekik, később rejtegette a menekülni kényszerülőket. Mindenki rá figyelt, és ezt akkor egyfajta védőpajzsnak érezte. A németek bevonulásával azonban megváltozott minden, fokozatosan ellehetetlenítették. Horthy Miklós kémfőnökének, Ujszászy Istvánnak volt a menyasszonya, amikor 1944. április 18-án, a szövetségeseknek való kémkedés vádjával a Gestapo letartóztatta, három hónapig fogva tartották és kínozták. Vőlegényét, akit szintén letartóztattak, többé nem láthatta.
Ez a pár hónap megváltoztatta az életét. Az emberségét azonban nem törte meg – ő úgy harcolt, hogy továbbra is segített, ahol tudott, például lefizette a nyilasokat, és egy gyerekcsapatot mentett meg a kivégzőosztag elől. De már soha többé nem térhetett vissza abba a fénybe, ahol dívaként ragyoghatott. A háború után mellőzték, a korábbi korszak sztárját módszeresen próbálták kitörölni a köztudatból, csak vidéken léphetett fel, ahol olykor a részeg munkások sörösüveggel dobálták.
1951-ben végleg elhagyta Magyarországot. 1968-ban New Yorkban telepedett le, egy kalapszalont vezetett, csak ritkán vállalt fellépést, és visszavonultan élt. Harminc évvel ezelőtt, 1990. február 7-én hunyt el. Sírja Budapesten, a Farkasréti temetőben van.
Nagyjából ennyi tudható róla, és ami az időnként újra és újra felcsendülő dalaiból megérezhető. Utólag jóslatszerűnek hat egyik legismertebb slágere is: „Hamvadó cigarettavég, ül a hamutálcán, s csendben végigég. / Kis cigaretta, te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el. / Voltam én boldog, lángoló, bíborpiros ajkat csókra csábító, / Most a szobámban magam vagyok én, / merengek a múltak ütemén.”
Nem csak valami giccses nosztalgia készteti az embert arra, hogy újrahallgassa ezeket a dalokat. „Valahol Oroszországban” – búgja Karády, és felsejlenek az elmúlt század veszteségei. Az elszakíttatás, a távol lévő szerettünk iránti aggódás, a megváltás nélküli várakozás alapélménye lett több generációnak. Ezért halkul el minden más, ha előkerül egy-egy régi bakelit.
Nem kártékony retróandalodás ez, hanem egy kapcsolódás-tapasztalat: sokan, akik szeretik Karádyt, nem őt, nem is a dalait szeretik, hanem azt idézik fel, hogyan hallgatta ezt otthon a család, miközben valaki hazaérkezését várták, hogyan hallgatták ezt a fogolytáborok és harcmezők poklából visszatért, meggyötört férfiak. A Don-kanyarban elesett magyar katonáknak és az értük imádkozó százezreknek Karády hangja talán ugyanazt jelentette. Maga Karády sem tudhatta, hogy ilyen közvetítő szerep jut majd neki. Ahogy azt sem, hogy múzsa és példakép lehet halála után is. Egyik legérvényesebb visszacsatolás Cseh Tamás és Bereményi Géza dala: Tábori lap Karády Katalinnak. 1979-ben, amikor íródott, még kevés szó esett a doni feláldozottakról és arról is, hogy szenvedéstörténetként is elmondható számtalan életrajz: „Posta nincs, se csillag a váll-lapon, / én fekszem itt / és megy a századom, / Második Magyar Hadseregem, / mi a nevem és a fegyvernemem?”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 8-i számában.)