A. Túri Zsuzsa | Versek

A. Túri Zsuzsa 2021. február 04., 14:48

őszülő hajjal
vénülő csontokkal
az Úr színe előtt
tulajdonképpen
még most is
te nőtlen vagy
én pedig hajadon
vagyok

Orth István: Boleró (rézkarc, 50 × 40 cm)

androgün arckép melyet Leonardo élete végéig őrzött

a titokzatos mosollyal a végtelenről próbáltam szólni
oly sokat dolgoztam rajta amíg végre elkészült
mégsem vagyok elégedett
 
szerettem volna a lelket is az arcra varázsolni
hogy mindenkinek mást és mást üzenjen
láthassák szomorúnak
boldognak
betegnek
vagy a nézőn mulatónak egyaránt
 
az idealizált arezzói háttér is visszhangja a belső életnek
az örök misztérium része
anyag és szellem egyesülésének kivetülése
s a festmény középpontja az emberi szív
 
nézzétek meg jól
 
a kép két oldala nincs egy magasságban
jobb oldalt alacsonyabb a láthatár
bal oldal a nőt a jobb a férfit jelenti majd a
kettő egyesülését az aszimmetrikus arcon
 
a tökéletességre törekedtem
 
szerettem volna elbűvölni a nézőt
a színek váltakozó harmóniájával
két tájat helyeztem egymásra
a modell nyakáig meleg tónusú minden
utak
hidak
dombok
de a fej mögött haloványabb a háttér
a haj együtt hullámzik a tájjal
bal oldalon az út az ismeretlenbe vezet
hiszen a világ
amely körülvesz bennünket
szüntelenül változik és az ismeretlen felé haladunk
 
az alak nyugalmat áraszt
míg a háttér szinte örvénylik
ahogy az idő
a kontraszt sok mindent jelent
életet és halált
ifjúságot és öregséget
nőt és férfit
azaz
Lisa Gheraldinit
vagy Gian Giacomo Caprottit,
esetleg
éppen engem
fiatalon
 
parksirató

kivágott fák
életük delén lekaszabolt
óriások hanyatlása
egymás hegyén-hátán heverő
szén-dioxid-elnyelő
oxigént lehelő lovagok
akik nem tudták magukat megvédeni
árnyat adó lombkoronájuk
sok éven át
hajolt fölénk
most tuskóikon
évgyűrűik
mint galaxisok spiráljai
vonaglanak
 
irodaház épül itt
 
illatos eső öntözi a meghasadt törzseket
s a friss hajtások
a gyönge ágak
fuldoklók kezeiként nyúlnak
az ég felé
 
ezentúl itt is zavarosabb levegőt iszunk
ami a felkavart koszos vízhez lesz hasonló
lekaszált rózsabokrok
kitépett virágok mindenütt
 
megszólal a harang
 
egy szólamban siratja
ami volt
az sem vigasztal
hogy tudom
2016 januárjában
kinyílt az első virág
a világűrben
 
templomi esküvő

nekünk az nem volt
bár mindig vágytam rá
emiatt is keresztelkedtem meg tizenkilenc évesen
szerettem volna hosszú
krémszínű
fodros
csodaszép ruhát
fátylat nem
de akkor gyorsan kellett házasodni
ha nem is látszott
öt hónapos terhes voltam
egyszerű fehér blúz és szoknya volt rajtam
rajtad apád öltönye
a kézfogón az öregek arról sutyorogtak
melyik templomot választjuk majd
protestáns vagy katolikus legyen
 
aztán belezuhantunk az életbe
elsodortak a hétköznapok
az első években néha szóba került
aztán szép lassan el is felejtettük
csak néha jut az eszembe
hogy 18 évvel később
ráncokkal
őszülő hajjal
vénülő csontokkal
az Úr színe előtt
tulajdonképpen
még most is
te nőtlen vagy
én pedig hajadon
vagyok
 
(Karantének)

{K1}