A Déry Tibor-díjas erdélyi magyar író, a Székely Jeruzsálem szerzője, Szávai Géza a múlt év decemberében ünnepelte hetvenedik születésnapját. Ez alkalommal készített vele nagyinterjút Zsidó Ferenc a Székelyföld folyóiratban.
– Kezdjük a legújabbal: hetven évet töltesz. Kerek évszám, alkalmas a számvetésre. Ha eddigi pályádra visszatekintesz, hogyan értékelsz: mi valósult meg az eltervezettekből, mi maradt torzóban, mi az, amire még idő kellene?
– A történelmi körülményeket meg a viszonyokat figyelembe véve, amelyek között élnem adatott, azt is nagy teljesítménynek gondolom, hogy egyáltalán „leéltem” ezt a hetven évet. Láthattam felnőni szívszorongatóan „egyke” gyerekemet (első gyermekünk, Eszter lányunk „bátyja” csecsemőkorban halt meg). Jelen lehettem három unokám gyerekkorában, lassan már ők is felnőnek. Rajtuk kívül már csak a regényírás érdekel. Amennyiben pedig felsejlenek egy életmű körvonalai és egyáltalán: erővonalai, akkor talán igazolódni látszik a Jorge Luis Borges-féle elv, hogy „egy könyv létezéséhez elegendő létének (felmutatott!) lehetősége…” Persze ezt az elvet könyv helyett életműre átértelmezve! Ha még volna öt-hat évem, akkor három vagy inkább négy regénnyel erősíteni szeretném az általam létrehozott vagy itt-ott elképzelt regényvilág „kontúrjait”…
Idő kellene, hogy rendre kimásoljam a füzetekből és befejezzem őket.
– Kicsit bolygassuk meg most a múltat: mesélj, kérlek, arról a Küsmödön született székely gyerekről, aki magába szívta a Bözöd környéki székely szombatosok történetét, hogy érett felnőttként aztán megírja a Székely Jeruzsálem című esszéregényt!
– Amit erről a küsmödi gyerekről mondanék, azt mondhatnám el hitem szerint a földkerekség majd’ minden gyerekéről. Én a GYEREKBEN – és ez egyetlenegyszer emeljük ki a szót nagybetűkkel! – minden (emberi) egyed által megélt (emberi) létezésformát látok. Mindenki volt gyerek, és „alapesetben” mindenkinek lesz gyereke… Tehát mindannyian pontosan tudjuk, miről is beszélek!
A gyerek olyan ember, aki érti a másik gyerekembert – például. A Székely Jeruzsálem elején (az eddigi kiadások 27. oldalának alján kezdődő) rövid történet olvasható. A hitről. Végzetesen betegnek diagnosztizált édesapámat „eltávozásra, családlátogatásra” – búcsúzásra? – kiengedték a kórházból, és hozott nekem egy kétkerekű, pedállal-lánccal hajtható biciklit. Nem ám triciklit! Egy székelykeresztúri borbély gyereke kinőtte, az apja pedig felkínálta és eladta a nála nyiratkozó apámnak, amint vagy húsz évvel később – amikor már engem nyírt – elmesélte nekem az idős fodrász. Hogy micsoda kincshez juttatott ő engem kisgyerekkoromban… A bicikli csodálatos volt, olyant nálunk Küsmödön még senki nem látott, kérték a gyerekek, adjam oda.
Itt elkezdődik a történet befejezhetetlen vége: azzal zsaroltak, ha nem adom oda a biciklit, akkor térden állva imádkoznak a Jóistenhez, hogy haljon meg apám a kórházban. Szinte én haltam meg, helyben. Mert hiszen minden imádkozónak egyszerre nem adhattam oda. Miközben ők már térdepeltek, már szálltak az imák a mennybe! A történet a maga helyén pontosan elmesélve. Itt csak annyit: minden istenadta gyereknek joga van – volna – például egy biciklihez, joga van Istenhez, akinek meg joga és lehetősége hozzásegíteni minden istenadta gyereket a biciklihez stb. És nem minden gyereknek van biciklije. Bár minden gyereknek van (valamilyen) erős hite. Istenben (?). Bicikliben pláne!
A világon bármelyik gyerek, bármelyik ember (hajdani gyerek!) érti-érzi a harminc-negyven soros történetet. Bárhol, bárkinek olvasom fel a könyvből a részletet, jelzem, hogy valahonnan innen indul a Székely Jeruzsálem, közös gyermeki történetünktől, amely hihető, nemde?!
Akkor, drága barátaim, miért kételkedtek abban, hogy a Székelyföldön pár száz évvel ezelőtt a Bibliából felnézett az égre néhány atyafi, és jelentették az Úrnak, ők (is) zsidók. Ha nem vérségileg, hát akkor lelkileg. Lelki zsidók! Hiszen Isten felé vezető utaknak nem lehet biológia gátja, és a hit a lélek, nem pedig a romló test, miegymás dolga, nemde, Uram?!
– És értik a kérdezettek, hogy mire utalsz?
– Bármilyen nációjú és hitű olvasóim tényleg megszólíthatóak a Székely Jeruzsálemmel – a hajdani gyereket keresve bennük! Ennek a könyvnek már az elején „kibeszélem” küsmödi alapélményemet, hogy az égre pillantva egyenlőnek érzem magam a világ minden emberével. Az a gyerek, aki akár csak öt percre átélheti ezt az élményt, soha többé nem felejti, és lélekben (!) már nem lesz sem kisebbségi, sem megalázható. Azt gondolom, hogy a világ bármelyik gyereke sejtheti, érezheti, amit én is természetesnek tudtam a küsmödi tanítói lak kertjében és a templomot körülölelő cinteremben játszva. Amit majd Móricz Zsigmondnál olvashattam leírva: élete első nyolc évében már mindent megélt abból, ami a rákövetkező évtizedekben várta… Ezekkel a jelenségekkel ma már a pszichológia tudománya is számol. Én gyerekkorom nagy nyereségének tartom, hogy a felnőttek nem „lenéztek gyereknek”, hanem társnak tekintettek… De visszatérve az irodalmi vizekre, ha ebből a most pedzegetett nézőpontból látjuk a világot, akkor egészen mást értünk (majd!) a gyermekirodalom fogalmán, mint a „képzelt gyermeknek gügyögők” újabb keletű iparosserege. Én kisgyerekként megejtő történetek könyvének tekintettem például a Bibliát. Mely legalább olyan fontos, mint a kalendárium, hiszen mindkettő fellelhető minden családnál, lapozza nagymama, kisgyerek. Később aztán úgy értékeltem, hogy lám csak, eljutott hozzám is az emberiség lejegyzett népköltészete, amihez aztán a Gilgamestől kezdve még annyi minden társult. Folyamatosan társul.
Az úgynevezett „gyerektalálkozókon”, amelyek igen gyakoriak a mesekönyveim miatt, mindig felolvasom a gyerekközönségnek a Székely Jeruzsálemből azt a negyven sort, amit most emlegettem. Tudják ők jól, hogy ez a könyv nem gyermekirodalom, de benne van a gyermek – talán majd felnőttként „kiterjedően” elolvassák. Az életet is olvassuk, együtt: gyerek és felnőtt. Jó, hogy számomra ez már küsmödi kölyökként természetes volt.
– Ha jól tudom, már pályád elején sok műfajú ember voltál: írtál kismonográfiát Méliusz Józsefről, meseregényt, prózát, de vitriolos kritikáid is hírhedtté tettek.
– Könnyebb lenne számba venni, hogy melyik műfajt nem műveltem… Kipróbáltam mindent. Vagy „székelyül” szólva: mindent is. Viszont nagyon korán meggyőződésemmé vált, hogy leginkább az epikus prózába fér bele „minden”. Tehát bármi érdekelhet, hiszen epikába olvasztható, az epika elbírja, sőt kéri. Így aztán tudatosabb lehetett az epikára való készülődésem. Kismonográfiát azért írtam Méliusz Józsefről, mert pályája kapcsán a történetünket „tanulhattam meg” a k. u. k. kortól a kisebbségi helyzetig, a létező szocializmusig. Tudtam, hogy amit itt felkutatok, megtudok, az lesz egyik-másik regényem háttere! A könyvecske címe: Helyzettudat és irodalom.
A reális, de ugyanakkor invenciódús helyzettudat mindenkit foglalkoztat. Ami pedig az örökös hiányműfajt, a kritikát illeti, van (volt!) rá egy megoldásom: minden fiatal író „beleolvassa magát” abba az irodalomba (is), amelyben majd alkotni fog. Ha ezt jegyzetelve, elemezve – az íráskészség elvárt szintjén! – teszi, ha ezt megengedik neki, akkor máris van kritikus! Én húszévesen már hetente írtam, olykor több kritikát. Kíméletlenül. Mérhetetlenül sok „ellenséget szerezve”. Ennek következményeit máig el kell viselnem.
[…]
– Krédód szerint néhány oldalon is lehet úgy elbeszélni történetet, hogy azt regénynek érzékeljük. Ennek a krédónak a megvalósulása a Kisregények és nagyregények című sorozat, mely 2008-ban a Valaki átment a havon című kötettel indult. Látod már a végét?
– A végét nem látom, hiszen ez saját „végem” függvénye: mennyit élek, meddig jutok… De a keretek látszanak. És működni látom bennük a kisebb és nagyobb regényeket.
[…]
– Hetven ide vagy oda, rengeteg további terved van, folyamatosan dolgozol, ha jól tudom, most éppen a Mészöly Miklósnak és Polcz Alaine-nak szentelt dilógián. Mit kell tudni erről a kettős kötetről?
– Fontos szerepe volt a házaspárnak, Miklósnak és Alaine-nek az életünkben. Még rendszerváltás előttről barátságban voltunk Miklóssal. Aztán rábeszélt, hogy vásároljak Kisorosziban egy hétvégi telket házikóval, az övének a szomszédságában. Pénzt is adott kölcsön. Számomra ez hihetetlenül fontosnak bizonyult, lett egy búvóhelyem Budapest közelében. Igen szoros szimbiózisban éltünk vagy másfél évtizedig. Miklós haláláig. Házaspárokként is. Amire Alaine azt mondta, hogy ritka az ilyesmi. Én erről eddig nem írtam, a búvóhelyemet is óvtam, az emlékirat műfaja nem vonz, inkább taszít. Viszont gyerekkoromtól folyamatosan fotóztam, kisoroszi éveink alatt is. Nem hagyhatom veszni a sok fotót. Ám ha egyébre nem is, legalább képaláírásokra szükség van. És máris írásnál, könyvnél tartunk. Döntenem kellett. Én nem akarok, nem akarhatok házasságkönyvet írni sem Polcz Alaine-ről és Mészöly Miklósról, sem Ilonáról és magamról. Egy-egy ember élete a fontos. („Egy életünk van!, házasságunk több is lehet…”) Emlegettem a gyermekkort, az első nyolc évet, amelyben „minden”, a teljes, az egész élet megtörténhet velünk. A házasság felől nézni emberéleteket?! Inkább fordítva. Én például Ilonát huszonhárom éves koromig nem is ismertem… Ezért írok külön-külön Polcz Alaine-ről (Az életed, Polcz Alaine / Asszony a hátországban) és Mészölyről (A templom és kilincse / Az élet és Mészöly Miklós). De ahogyan a házasság összeköti ezt a két embert, a két külön kötetet is dilógiának nevezem. Mert „összeállnak” a könyvek is. Magamban paradoxonszerűen fogalmazom meg: a dilógia ebben az esetben olyan trilógia, melynek harmadik kötete az első kettőből épül fel az olvasó tudatában, mint az első két kötetből – és a két életből! – összeálló boltív. Nemcsak Mészölyéken, hanem saját magam és feleségem kapcsolatán töprengve kulcsszóvá nőtte ki magát a boltív. Építészek, ácsok egészen pontosan tudják, mire utalok. Két, akár veszélyeztetett („gyenge”) lény egymásnak dől és boltívet alkot. Egyik is, másik is megtámasztja magát. A másikkal. Úgy válik támaszává a másiknak, hogy maga is eldőlne, ha nem támasztaná őt a másik. Irtó fontosnak érzem: „boltívet” az egyedüliségükben (!) reménytelenül kiszolgáltatottak, már-már szerencsétlenek is alkothatnak. Boltívként pedig összehasonlíthatatlanul nagyobb a teherbíró képességük, mint külön-külön vagy „mechanikusan” összeadva, mert a boltív sokkal több, mint az őt képező két pillér szimpla összege. A boltív: szervülő szerkezet, a maga nemében titok, csoda. Én így néztem Mészölyre, Alaine-re, és miért hallgatnám el, titokban így néztem a különc Szávai Gézára és törékeny, beteg feleségére.
– Nemrég belefogtál ifjúkori könyveid újrakiadásába. Ebbe a sorozatba illeszkedik az Amiért élünk és a Harmincdekás Pistike színházi ruhája című kötet is. Átdolgozott kiadásokról van szó, újraírod, javítod magad?
– Nem szeretek átdolgozni. Az olyan, mint amikor a 60 éves hölgy „átdolgozza” magát bájoskodó fruskává… A régi szövegeket változatlanul kell közzétenni, mint egy régi fényképet. Viszont fontos, néha egyenesen szükséges a megvilágító háttér, a körülményekre utaló magyarázat. Én igazi vágyat javításra-változtatásra egyszer éreztem, akkor sem tehettem meg. A Séta gramofonzenére idegen nyelvű kiadásainak a címe: Séta nőkkel, bakkecskékkel (Spaziergang mit Frauen und Böcken). Ez nekem tetszik. Tetszene magyarul is. De elkéstem vele.
A teljes interjú a Székelyföld oldalán olvasható.