A van, ha egyszer nem lesz, csak úgy
S fává terebélyesedik a földbe leszúrt
Fűzfa ága, benépesülhet a Paradicsom,
És, ami fölnevelt nem gaz, nem liliom.
A Mindörökkön túlon túl, mi vár rám,
Ősvized toporgó talpakkal én járnám!
A mindenség kenyere
(Karant/ének/VIII.)
A van, ha egyszer nem lesz, csak úgy
S fává terebélyesedik a földbe leszúrt
Fűzfa ága, benépesülhet a Paradicsom,
És, ami fölnevelt nem gaz, nem liliom.
A Mindörökkön túlon túl, mi vár rám,
Ősvized toporgó talpakkal én járnám!
Ujjbegyedből kiserkentett vérrel gyere,
Befesteni új tavaszt, nyarat, őszt, telet! –
Visszaadni Földnek, Napnak, mi övék,
S megpihenni, az Égigérő fának tövén!
A van, ha egyszer nem lesz, és más se –
És majd nem Világvégét jósol a vátesz,
Benépesül a Paradicsom, az Ősvadon,
S az élet dolgait másra nem hagyom!
Küzdés, hogy végül semmivé legyünk,
Legyen borunk, hozzá friss kenyerünk!
S kell vers, ragozott-ragozatlan verbum,
Hogy Anyánk maradjon az Univerzum!
Ősz Öregember az Aranyhajú gyermek,
A Fény mindig visszatér, ahogy elmegy!
A van, ha egyszer nem lesz, s már elég,
Elég a könyökparola, és kitisztul a lég.
Vászon nem takarja csókcsábos ajkunk,
Nem fog átok, sem gyilkos vírus rajtunk,
Ujjbegyedből kiserkentett vérrel gyere,
Legyél jó borom, a Mindenség kenyere!
Őstenger hullámaid majd ismét járnám,
Nyugalom, Szeretet lesz a világjárvány!
Csordul a csepp, vár a Mindörökkön túl,
S a karanténba zárt csillag – újra kigyúl.
Akkor is szeretném
(Filokromotikus játék a rögökkel)
Valaki kicsomagolt – s valaki, be!
Valaki, rá csempészte nevem egy
Bőröndre, s Világcsavargó lettem!
Sok időküszöböt átléptem közben,
Szélességi, majd hosszúsági fokon.
Cél előtt meg nem rogyott a térdem,
Nagy ugrás, s a Földet körbe értem –
E világon rám már nem vár új rokon!
Szemem szűkül, bár a világ kitágul,
Semmi sem marad itt, a tér elárvul,
Űr fogad – Ismeretlen Messzeség!
Föld volna karika, karika – még ma,
S szétszakadna az eszterlánci cérna,
Akkor is szeretném – egy Rög elég!