Kosztolányi Dezső világszínvonalú prózáját az tette nagyszerűvé, hogy kortól és pozíciótól függetlenül befogadható, könnyen értelmezhető, mégis magas irodalmi szövegeket hozott létre. A tanár, aki a világtól elzárva neveli gyermekét, a bosszúálló szobalány, vagy a szadista császár, aki költő akar lenni; legyen szó bármilyen alaphelyzetről, Kosztolányi minden karakterrajzzal és dialógussal általános emberi lélekmechanizmusokat vizsgál, és mikrotragédiákon keresztül ábrázol össztársadalmi jelenségeket, történelmi korokat.
Az, hogy Kosztolányi egyik legjobb és legismertebb művét, a Pacsirtát, Ranódy Lászlónak, a magyar filmtörténelem egyik reformalakjának kellett megrendeznie, nem is lehet kérdés, ha végigtekintünk Ranódy életművén. Pont olyan magabiztos autentikussággal vitte filmre Fazekas Mihály folklórvilágát, mint Móricz naturalista társadalomtablóit. A rendező oldalán a (szintén legendás) operatőr, Illés György állt, a kamera másik végén a legnagyobb színművészek foglaltak helyet.
Pacsirta (Ranódy László, 1963, részlet)
Nehéz olyan tragédiát írni, melyben az alapkonfliktus annyi, hogy egy köztiszteletben álló, jómódú házaspár lánya csúnya. A maró, szinte gonosz gúny, ami az egész cselekményt átitatja, könnyen elvehette volna a dráma élét, az egyszerű koncepció akár unalomba is fulladhatna, ezért ennyire zseniális, hogy a Pacsirtában minden elem tökéletesen működik. Huszty Tamás – elfeledett modern író – első jelentős forgatókönyveként jegyezte ezen adaptációt, metsző profizmussal követte a hibátlanra csiszolt alapművet, és csak ott nyúlt bele, ahol a filmdramaturgia megkövetelte. Míg a könyvbeli végjáték melankolikus, lassan felszívódó, addig a filmbeli befejezés sokkal teátrálisabb, ezáltal effektívebb, megrázó és felejthetetlen, a katarzis örökre a nézőben marad.
Egyesével végig lehetne dicsérni az egész színészgárdát, de természetesen Páger Antal az, aki minden rezdülésében magában hordozza karakterének komplexitását, néha szavak nélkül mesél el egy egész életutat, nem véletlen, hogy Cannes-ból a legjobb színésznek járó díjat vihette haza. Vele együtt követjük végig a kései arisztokrácia lépcsőzetes dekonstrukcióját, a jóléti polgári eszme alatt húzódó, feloldhatatlan depressziót, és szembesülünk a dolgokkal, melyeket sosem mondunk ki. Néha mosolygunk, néha sírunk, és magunkra ismerünk. Aztán lekapcsolódnak a villanyok, behúzódnak a függönyök, és a lelkek elbújnak a sötétben.