Eltorzult mosolyokból
sárgán nevető, mézízű nyarat.
Rozsdaporos emlékfoszlányokból
muzsikáló őszi fuvallatot.
Pókhálós álmaimban
zsákutcák kopott kövein bukdácsolok.
Keresem az ellopott időt.
Csonka képeket próbálok összerakni.
Elsírt zokszavak helyett
madárdalos, tarka tavaszt.
Eltorzult mosolyokból
sárgán nevető, mézízű nyarat.
Rozsdaporos emlékfoszlányokból
muzsikáló őszi fuvallatot.
Fagyos telek havában
megleltem az eltűntnek vélt nyomokat…
Remegő kézzel megsimogatom
a befoltozott fájdalmakat.
Letörlöm az elmaszatolt könnyeket.
Fojtott torokból visszakiáltom
az el nem mondott szavakat.
A túloldalon pünkösdi hajnal hasad!
– nem panaszkodom
– nem rimánkodom
– nem sírok
– nem toporzékolok
– nem fohászkodom
– nem bízom.
Megszoktam, hogy mindig
kirekesztett voltam.
A túloldalról néztem
– milyenek a boldogok (?)!
(én csak a magzatvízben voltam burokkal védett).
Ha a földre nézek,
széttaposom a feketeséget.
Az égen, a csillagok fényében
keresem az elveszett szeretetet.
(Mert) a remény még él:
– hogy kik eltemettek, a
síromra tesztek
egy szál megszentelt virágot.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2019. május 18-i számában.)