Egy „világvégi hosszú mondat” íródik Iancu Laura nemrég megjelent Oratórium című, nyolcadik verseskötetében, de ez a barokk körmondat – miképp az oratórium mint kompozíció – jelmez nélküli, nem vesz magára semmilyen külsőséget abból, amitől a létünk életidegen.
Egy „világvégi hosszú mondat” íródik Iancu Laura nemrég megjelent Oratórium című, nyolcadik verseskötetében, de ez a barokk körmondat – miképp az oratórium mint kompozíció – jelmez nélküli, nem vesz magára semmilyen külsőséget abból, amitől a létünk életidegen. Így jut el a versek zárórésze és a kötet egésze is ahhoz a gondolati letisztultsághoz, aminek jó a részesévé válni. Olyan szakrális térben szólal meg ez a mondat, ahol egykor talán mi magunk is ott voltunk, mielőtt elveszítettük volna igaz kapcsolatunkat a hittel vagy valamikori életünkkel. Az a jó, hogy a versek beszélője fél attól, hogy „álruhában elfedje álmai stigmáit”, a felépített tematika ezért méltán a hősi helytállás kivételes jelenkori változata lesz. Ami persze azt is jelenti, hogy olykor perlekedően, számonkérőn viszonyul a megszólítotthoz, aki ebben a kötetben is legtöbbször Isten: „enném, enném – ha tudnám/az angyalszárnyú tányérról/ az utolsó vacsorát”. De tudjuk, hogy mi minden rejlik ebben a viszonyulásban, miként íródik újra például Ady Endre A Sion-hegy alatt című versének legfőbb gondolata: „Lámpás volt reszkető kezemben / És rongyolt lelkemben a Hit / S eszemben a régi ifjuság: / Éreztem az Isten-szagot / S kerestem akkor valakit.” Vagy hogyan villan meg itt a fény a Pilinszky János Apokrif című verséből ismert törődött kézfejen az elmúlás kapcsán, hogy megmutathassa most új alakban a távoli falut, vagy életünk egy kitüntetett időszakát, esetleg a megkerülhetetlen véget. Ezek a témák Iancu Laura költészetének legfőbb princípiumai. Most az idővel kerülnek kapcsolatba, így négy ciklus mindegyik verse az amikor határozószóval kezdődik, az utolsó ciklusban szereplő versek pedig mintha folytatnák az így kezdődő mondatot: Este a faluban. Éppen ez a mozzanat a lényeges, amikor hazagondol a beszélő, amikor emlékezik. Húsz vers, húsz variáció a hazatérésre, ami a 21. század központi témája lehetne.
Iancu Laura számára mindenképp az. Maga a haza továbbra is szent locus, attól rendkívüli, hogy hellyel tudja kínálni a legmegrendítőbb tapasztalatokat is. Valaki sírva ül a harangszó idejében, a halotti zsoltárt hallgatja, imádkozik, miközben „mindig más szörny falja fel az éjszakát”. Kicsit olyan, mintha mi olvasók is valamiféle szakralitás részeseivé válnánk, amihez épp a falu révén kerülünk közelebb. Mert a falu itt nem csupán szociológiai helyszín, mikrokörnyezet, hanem az a világ, ahova visszavágyhatunk. A Tolsztoj által mitizált Jasznaja Poljana-féle falukép, ami többféle jelentéstartalmat sűrít, ezek által nemhogy deszakralizálná az oratórium tematikus sajátosságait, hanem éppen felemeli. Most este van a faluban, megrezzennek a fák, sorjáznak a visszatérő kérdések, feltűnik az anya. A beszélő, amikor Istenhez szól, akkor is elsőrendűen az anyáról kíván szólni. Az anya mellett minden viszonylagos, ő az elsőrendű: „s ha Te meg is kegyelmezel, / megbocsát-e anyám?”
Sokszor gyermeki kérdések sorjáznak, majd hirtelen életre-halálra megy a játék. Mert vajon vissza lehet-e görgetni ezeket a szálakat, s mit kap, aki az úton visszafelé él? Mit találsz ott, ahol voltál, kérdezhetnénk, miközben földszagú lesz a száj, a fejben kattogó kilométerek. A versek utolsó két versszakában mindig elérkezünk ehhez a megfordításhoz, éles a váltás: „trágyát szórtam a szántóföldeken, / jussomért dolgozni kellett, / ha vastag volt a kapanyél, megnyújtottad tenyeremet – és jókat nevettél!” (Este a faluban [1])
Többször felerősödik a számonkérés gesztusa, vannak pillanatok, amikor „földhöz vágja” a szavakat. Csak így juthatunk el a kemény kérdésekig: „van-e még jogom a múlthoz?”, mi történik, mikor már „Nyelvünkből kihaltak a tájszavak”? Jó az, ha „Reggel pihenten kelünk. / Nyaralunk. Telelünk”? Ezekkel nézünk szembe egy „lassú péntek”-en.
Azáltal, hogy ebben a költészetben a szakrális együtt tud lenni a hétköznapjainkkal, gazdagabbnak érezhetjük magunkat, noha az életviszonyok témája helyett inkább ez a fennköltség ad ütemet a gondolatainknak, emlékeinknek, s mintha rokon lenne az ima a búcsúzással. Mindkettő szorongató érzés, hiszen nem tudjuk, hallják-e a szavunkat, vagy hogy mi vár ránk és a hátramaradottakra. Ez az elbizonytalanodás és elbizonytalanítás lehet Iancu Laura új kötetének legfőbb célkitűzése. „S kezdem hinni hogy ez / még nem végrendelet” (ezért van jelentése annak, hogy a versekben nincsenek írásjelek, szünetek, vesszők, pontok). „Te halni készülsz én meghalok”, de még nem tudom, milyen életet kell élnem, hogy nyugodt legyen a halál.
Ezek közé az emlékekkel, szénaillattal vagy a szenvedéssel töltött időszakok közé ékelődik be az én és a te viszonya. Kortársak és nemrég elhunytak szólíttatnak meg. Farkas Árpád, Ferenczes István, Dsida Jenő, Reményik Sándor – egy képzeletbeli útvonal rajzolódik ki előttünk, erdélyi neves tájakkal, versekkel, szövegekkel. Nemcsak időutazás ez a kötet, hanem regionális útvonalvezetés is, amihez Szabó Lőrinc, Pilinszky János és Csoóri Sándor életműve társul. Jó ilyen verseket olvasni, amelyek eligazítanak a világban, számolnak a múlttal, megszentelik a neves napokat, közel hozzák az ünnepet. Jó a sok emlék és kérdés között megállni, találkozni Szent András napján, Szent György napján, húsvétkor, vagy ott lenni a virrasztásokon. Akinek van tapasztalata integetni a „Kárpátok két orma között”, az tudja, hogy úgy távolodnak el tőlünk az évek, mint „az anyaméh melege”. Egy ilyen kötet olvasása után osztozni tudunk a vággyal elegyített hiányon, amikor „mintha vendégre várnék / a szavakat hívom”.
Iancu Laura: Oratórium. Magyar Napló, Budapest, 2020