Nem, ne gyógyszert adjon! Nyúljon mélyen a kabátom zsebébe, s a jóféle pálinkát még utoljára töltse ki nekem. Mari, ígérje meg! Ígérje meg nekem, hogy e titkot megtartja! A körte fenséges nektárját minden évben ugyanúgy fogja elraktározni, mint eddig. Esküdjön, Mari!
A tisztaszoba szélében, bal oldalon, vastag dunnák között magasra polcolt fejjel feküdt a haldokló Kázmér, mellette a széken ült áldott jó felesége.
– Semmi gyöngeség, Mari. Az ilyen embernek, mint én, ez a sors jut, de, hogy legalább fiaink életét megkönnyítsük, hallgasd meg utolsó szavaim, s arra kérlek, ne engedd el a füled mellett, mint máskor szoktad.
A nő bólintott.
– Három gyermekkel áldott meg az ég, s hogy ez áldás vagy átok, nem tudom. Legidősebb fiunk, ki ferde hajlamairól híres, ne engedd haza, maradjon csak a falu határában, s tán letesz majd a tehenek között furcsa szokásairól. Richárd fiunk, kinek hiába adtunk előkelő nevet, hagyd a lovak között. Hogy lovas lesz tán belőle, vagy lófasz, idővel elválik az is.
Legkedvesebb fiam, Jenő, kapargassa csak tovább a baromfiudvarban a piszkot, ott majd megtanulja, hogyan kell minden lépcsőfokot megjárni, hiszen a tyúk is elcsúszik rajta.
S magácska, Mari? Fiatal még, s kell a pénz, hiszen három anyámasszony katonáját eltartani nehéz, ön tegyen meg mindent, hogy az ifjak semmiben se szenvedjenek hiányt. Ah, Mari! Ha ön tudná, hogy az én kőszívem mily fájdalmat él át! Nem, ne gyógyszert adjon! Nyúljon mélyen a kabátom zsebébe, s a jóféle pálinkát még utoljára töltse ki nekem. Mari, ígérje meg! Ígérje meg nekem, hogy e titkot megtartja! A körte fenséges nektárját minden évben ugyanúgy fogja elraktározni, mint eddig. Esküdjön, Mari!
A nő bólintott.
És íme, annak elébb lezárt ajkai most nyitva voltak, lecsukott szemei elmeredve a távolba néztek.
– Kázmér, maga holnap már megint nagyon másnapos lesz.