– Bocsánat, meg tudná mondani, merre találom az óbérczi várromot? – kérdezé B. Iván a színház teraszán kávézó öreg, szakállas urat, aki botjának faragott végét simogatta ábrándosan.
– Arról a remek tervezetről beszél, melynek kolosszushomlokán az évszakok szeszélye minden alkalommal szörnyű sebeket ejt, ám történelemmé válva mégiscsak végleges alakot ölt, s puszta jelenlétével is ellentétben áll az elmúlással?
– Meglehet…
– Bocsánat, meg tudná mondani, merre találom az óbérczi várromot? – kérdezé B. Iván a színház teraszán kávézó öreg, szakállas urat, aki botjának faragott végét simogatta ábrándosan.
– Arról a remek tervezetről beszél, melynek kolosszushomlokán az évszakok szeszélye minden alkalommal szörnyű sebeket ejt, ám történelemmé válva mégiscsak végleges alakot ölt, s puszta jelenlétével is ellentétben áll az elmúlással?
– Meglehet…
– Hol a természet nyersen s fölényesen lerombolva az ember gyarlóságának nyomát, szoros és buja összeölelkezésének hevével múlatta a távollét, az elhagyatottság, a feledés elevenségét; megtöltve árnyékával, kizöldítve a végtelenség fonalával a föld egy darabka szelencéjét, mit kertnek hívunk?
– Bizonyára…
– Hova a tavasz nyüzsgését ereikben érző ifjak találkáikat szervezék, mert a nyárfa ezernyi, levegőben keringő, vattapamacsszerű termése miatt a hölgyek meggyőző indok ellenében nyitják ki szájukat?
– Bevallom, de…
– S az enyészet pazar fészket rendezett be a szerelem számára, kibélelve félhomállyal, puha mohával, tisztasággal, örömmel…
– Én…
Az úr megsimította ősz szakállát, majd az égre pillantott, ahol a fellegek fényes ünnepet ültek.
– Elképzelte? – szólt végül az úr.
– Igen.
– Mindent?
– Mindent… – válaszolt egyre idegesebben Iván.
– Nagyszerű! Mert magam sem tudom, merre van. Mindössze egy pompás dagerrotípiához volt szerencsém róla.
– Időszerű volna felfedezni! – fortyant fel Iván, majd bocsánatkérően hozzátette: – Velem tart?
– Na és a fantáziával mi lesz?