Az önjelölt írók egytől egyig elhullottak, csontjaikat a finom mészbe őrölték, azzal meg a palota repedéseit kenegették. Zengett is a torony egész nap, sírta-rítta minden baját: Nihil novi sub coelo! Senki sem olvas kortárs irodalmat! Dilettáns idióták, nem értenek! Miért ilyen drága az alkohol és a cigi?
Ahol a nyugati tenger és a keleti napfény sarkát összekötötték, ott állt Etimon király síró palotája. Legmagasabb tornya a felhőkbe veszett, ablakából az Olimposz szoborkertjét és a mennyország kapuját csodálhatták.
Furcsa szokás élt az országban: a költészet hódolóinak párbajra kellett hívnia a királyt, mely során az maradt életben, aki szebb mondatot ötölt ki. Az önjelölt írók egytől egyig elhullottak, csontjaikat a finom mészbe őrölték, azzal meg a palota repedéseit kenegették. Zengett is a torony egész nap, sírta-rítta minden baját: Nihil novi sub coelo! Senki sem olvas kortárs irodalmat! Dilettáns idióták, nem értenek! Miért ilyen drága az alkohol és a cigi?
A király a poétaporításon kívül egy szenvedélynek hódolt: nap nap után ablakában fésülgette szakállát, amely majdnem a torony aljáig ért. Senki sem tudta, de arcszőrzetében rejlett Etimon hatalmas szókincse, örökös győzelmének a kulcsa.
A palota csak magasodott és panaszkodott, mígnem megjelent egy sima arcú suhanc.
– Hashtag yolo! – kiáltotta fel. Etimon király megszédült, talán csak nem egy fehér kesztyűvel csapták éppen arcon? Egy ízes haiku vagy egy vígeposz első sorát fújta felé a szél?
– Ki vagy? – hajolt ki fenséges tornyának ablakán, mire az ifjú megragadta mindentudó szakállának csücskét, megrántotta, és tőből kitépte azt. Ezer szó ezer nyelven hagyta el a király ajkát, míg végül csak mekegni tudott. Koronája lehullott, egyenesen a suhanc fejére, palotája pedig összeomlott, mert nem bírt el ennyi bánatot.