Ki néz ki most az ablakok éjjelén?
Ki érzi, hogy elmúlik az énidő?
El, mint az én, el, mint az ő, el.
Nincsen örökre, ha minden itt hagy.
AZ ALKAIOSZI STRÓFÁK CIKLUSBÓL
ÉNIDŐ
A vadlibák elszállnak a tél elől.
A toll, a hang, a szél viszi őket így.
A nagy, amíg csak él, parányi.
Megtanul itt alvajárni ébren.
Ki néz ki most az ablakok éjjelén?
Ki érzi, hogy elmúlik az énidő?
El, mint az én, el, mint az ő, el.
Nincsen örökre, ha minden itt hagy.
A RÉGI TE
Ha nincs meg így, ha nincs meg amúgy, ha nincs
a kint, a bent, az elrohanó idő,
ne félj! Miért ne vesztenéd el
néha? A kinti világ a benti.
A már, a még, az én, a te, mint a hó,
hideg napok között kavarogva száll.
November égne gyertyafényben.
Mécse a régi te régi énje.
NINCS VIRÁG
Eső esik, hideg kövek állnak itt.
Árnyképük emlékként menekül tovább.
A földben és a szívben ázni
fognak a régiek és az újak.
Fejünk felett az ég valamit beszél.
Kőből a váza is ma, de nincs virág,
vágott csak. Éledő világa
fénytelen árad el száraikban.