Már szinte-szinte hazafelé indultam volna, a jó Transzilvániáuba, oda a Kárpátok ölelésébe, de most mégse.
Ver a balsors, de rendesen.
Hát most mondja a televízió, meg mindenki, hogy ott most ismét bezárnak a csapszékek, és ismét pusztít ez a koronavírus, amit én reggelire eszek, és hogy hát szájmacskot, bocsánat, szájmaszkot kell viselni mindenkinek.
TIZENKETTEDIK LEVÉL, ÚTILAPI. RÓZSIMACSKA LEVELE TEKIRDAĞBA, NEVEZETT RODOSTÓBA.
Timur izének saját mancsába.
Na ide figyelj, te tekergő gézengúz.
Te most fogod a mindig felborzolt farkadat, s húzol haza errefelé, mert mindennek van egy határa.
Nemcsak az országoknak, de az én türelmemnek, meg a szolgánknak, izé, gazdánknak is.
Nehogy már elmennél Libanonba, s az Emirátusokról hallani sem akarok, gyere haza, van itt húslé, velőscsont is főtt már benne, van sör, van szilvapálinka, van itt minden, fogok neked kövér tökmagokat: gyere haza.
Nooormális vagy te, Timur? Hát ide teszek majd két fotót, hogy lásd, milyen az élet ott, és milyen itthon. Hát te ilyen macskákkal akarsz ott a libás országban élni, ahol ilyen macskák járnak, mi van itt, pride, vagy meg vagy te bolondulva?! Itthon bezzeg más az élet.
Még teát is főztem neked, te dög.
Most is itt fekszem, várom a szolg…, izé, na, gazdánkkal a bolgár–magyar focimeccset, s mindjárt lesz Székely Szikra nevezetű szilvapálinka is az asztalon.
Szóval, szedd össze magadot, nekem te többet ne vértanúskodj, ne mártírkodj, tudom jól, valahol ott döglesz egy kényelmes raffiaszőnyegen, tanítsd meg repülni, s irány a csicsói reptér, onnan már gyalog is hazajössz.
Annyira ne siess, s ha mégis jössz, hozzál magaddal valamiféle bulgurt, meg humuszt, mert már kezdtem megunni a kitekatot is.
A vérszomjas viszontlátásra, vár szerető nénéd, Rózsi.
(Kelt Csíxentszeredában, csütörtök este.).
TIZENHARMADIK LEVÉL, ÚTILAPI. KEDVES RÓZSI NÉNÉM!
Már szinte-szinte hazafelé indultam volna, a jó Transzilvániáuba, oda a Kárpátok ölelésébe, de most mégse.
Ver a balsors, de rendesen.
Hát most mondja a televízió, meg mindenki, hogy ott most ismét bezárnak a csapszékek, és ismét pusztít ez a koronavírus, amit én reggelire eszek, és hogy hát szájmacskot, bocsánat, szájmaszkot kell viselni mindenkinek.
Akkor már inkább a burka vagy a csador.
Kitartást kívánok neked, kedves Rózsi Néném, ne adjátok fel a reményt, „ne essetek se kétségbe, se szent háromságba”, ahogyan nagy macskaköltőnk, Cselényi mondta.
Ki tudja, mi lesz velünk, jaj, ez a száműzetés az idegeimre kezd menni.
De miééért, miérrrt történik ez velünk?
Jó, a tegnap megvertük a bolgárokat három–egyre fociban, ennél már csak az esett jobban, hogy a románok kikaptak az izlandi kóbor macskáktól, van, ami melegíti a macskalelket is.
Én most, hogy esment pandémia vagyon, én haza nem megyek, pedig úgy kívánkozom, hogy az csuda. Megint meg kell egyek egy túlsózott heringet, mert csak ilyen az élet a szomorulatos száműzetésben.
Közben, határtalan honvágyamban csak nézem a tévét, Ceci nénénk is csak arra biztat, ne menjetek haza, neki hiszek, maradok még itt egy ideig.
Azt hiszem, átköltözök Jorrrdániááába, ott szeretettel fogadnak. Talán.
Szerető híved, Timur, kelt még mindig itt a közeli, és mégis távoli Keleten.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)