Szép, barna testű fák álmodnak a hegyoldalon,
Csupasz karjuk az ég felé emelik,
Úgy álmodnak napsütést.
Nekünk az Isten mindent megbocsát, mint a fáknak,
És elhozza a rügyfakasztó tavaszt.
Szép, barna testű fák álmodnak a hegyoldalon,
Csupasz karjuk az ég felé emelik,
Úgy álmodnak napsütést.
Nekünk az Isten mindent megbocsát, mint a fáknak,
És elhozza a rügyfakasztó tavaszt.
A lábunk alatt puha lesz a föld,
Elporladnak a rögök körülöttünk.
Ezüstnyárfa, mikor reszket, holdsugárnál vetkezünk.
Fekete epret eszünk a fáról,
Varázsos álmokat álmodunk,
Hajnalban, ha ébredünk bárhol,
Imádság lesz minden szavunk.
Ősszel az eső nekünk nem lesz hideg,
A köd messze elkerül, és patakból iszunk majd
Tiszta vizet, lábunk alatt avarszőnyeg terül.
És alszunk majd mély nyugalomban,
Nem lesz körülöttünk sem gyűlölet, sem sár.
És kavargó hóesésben a pattogó tűz mellett
Fákat nézünk, és elhisszük,
Hogy jön felénk a nyár.
Te bort készítesz, én kenyeret sütök,
Micsoda hamis valóság ez?
Hol van a prés, miért romlott a kovász,
S miért, hogy vihar tépi az ágakat?
Lefagyott az összes virág,
A fák alatt elhullott madarak.
Hogy lázálom-e, hamis vagy igaz?
Világok között sodródva veled és nélküled,
Csak barna testű fák vagyunk a hegyoldalon.