Aki a Titkot fogával kereste,
nem kár, ha döglött: többet ér a teste. –
Így szólt a Bölcs, majd jobb életre intett,
és megbocsátotta a vétkeinket.
A Bölcs kinn eddegélt a kerti padkán,
mikor egy este ráköszönt a Patkány:
– Dicsértessék az éj, az eljövendő,
s dicsértessék a rizzsel teli bendő!
Bár ültem volna én is étke mellett!...
De énnekem a Tudás vétke kellett.
Ó, Lao, van egy titkom, alig hinnéd…
Kolostorunkban, kétszáz lire innét
dús könyvespolcok közt szürkéllt világom.
Egyszer, amint a lapok szélét rágom,
egy fakó fóliáns akad kezembe:
Az Élet Titka! Varázsszóként zengve
hatott reám a cím. Mohón legottan
az egész szöveget fölaprítottam.
Isteni volt. Az utolsó pont után
álomra dőltem ott a polcon. Bután!
Mert éppen arra jött a könyvtár őre,
s lecsapott rám, az alva heverőre.
A láma, szomjúhozva létem nyitját,
a könyvtárból a cellájába vitt át.
Megölt. S én immár háromezer éve
őrzöm a Titkot spirituszba téve – …
A Patkány szava átvált halk lomozzá.
A leckét Lao maga fűzte hozzá:
– Hány ember él, hány gyarló, balga földi,
ki éjbe bújva csak a gyomrát tölti,
s nem érzi a Derűt, a Napfény párját!
Éltük az ilyenek hiába járják.
Aki a Titkot fogával kereste,
nem kár, ha döglött: többet ér a teste. –
Így szólt a Bölcs, majd jobb életre intett,
és megbocsátotta a vétkeinket.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)