Hajnal felé, amikor félálomban meghallom a szirénázó autót a tanya felé közeledni, arra gondolok, Rebit hozzák, mivelhogy őnagyságát a pásztori teendői éjnek évadján a ligetbe szólították. De nem őt hozzák.
Aj, aj! Ahogy telnek az évek, csak kerülget az álom, az éjszakáim félálomban, tépelődéssel telnek, régi dolgokon agyalok, aztán kábultan, zavarodottan ébredek, olyankor nem is tudom, hányadán állok magammal. Így találnak most ezek a hivatalos emberek, a szirénázó furgonjukkal.
Hajnal felé, amikor félálomban meghallom a szirénázó autót a tanya felé közeledni, arra gondolok, Rebit hozzák, mivelhogy őnagyságát a pásztori teendői éjnek évadján a ligetbe szólították. De nem őt hozzák.
Aj, aj! Ahogy telnek az évek, csak kerülget az álom, az éjszakáim félálomban, tépelődéssel telnek, régi dolgokon agyalok, aztán kábultan, zavarodottan ébredek, olyankor nem is tudom, hányadán állok magammal. Így találnak most ezek a hivatalos emberek, a szirénázó furgonjukkal.
Amolyan hatósági jármű, oldalán mindenféle betűkkel és számokkal, fehér mackóruhás, maszkot viselő pofák ülnek benne. A kocsi tetején hangszóró tölcsér, amiből azt lehet hallani, hogy menjek le a pincébe, torlaszoljam el a bejáratot egy vagy két hordó vízzel vagy vízzel teli edényekkel, és legjobb, ha kezemmel a tarkómon végig fekszem a földön és nem mozdulok.
Még mit nem.
Pedig amikor meghallom őket a szirénájukkal, még azt hiszem, Rebit hozzák. Mert az éjjel, ahogy nagy hirtelen elrohant a kecskék után, biztos jól elkeveredett valamerre, miközben haza akarta terelni őket. Az is lehet, hogy nem bír a megvadult jószággal, de amilyen szeleburdi, csak úgy a maga eszétől is eltévedhetett, mert már mindjárt reggel van és se híre se hamva. Gondoltam, ha már valakik szirénázó autóval közelednek, akkor valahol rátaláltak és hazahozzák.
De nem, nem őt hozták.
Azért integetek és odakiáltok a furgonosoknak. Hogy nem láttak véletlenül errefelé jövet egy ősz hajú, hálóinges asszonyt, kilenc darab Hortensen-kecskével? De nem válaszolnak, mintha nem is hozzájuk beszélnék, mintha nem is hallanák. Gurulnak tovább, már a Nussbaum-tanyánál járnak, most épp Nussbaum Árpit és háza népét boldogítják a hangszórójukkal.
Rebi meg sehol.
Az este egész jól indult, ugyanis három és fél hét után kibékültünk. Egyik pillanatról a másikra történt, hirtelen egymásra néztünk és elmosolyodtunk. Egyszerre fáradtunk bele a haragba. Fel volt húzva bennünk a harag órája, akkorra éppen lejárt. Nem csoda: Rebi meg én! Annyira összenőtt a lelkünk, hogy nálunk az ilyen dolgok titkos belső vezénylésre történnek. Akkor már nem is nagyon volt mit mondani, szavunk nem volt egymáshoz: kibékültünk, és kész. Kimért csend ereszkedett közénk.
Szeptember végéhez képest langyos este volt, lefekvés előtt egy darabig még a tornácon üldögéltünk, csendben hallgattuk a kurrogó lótücsköket, meg ahogy szipog a föld a frissen öntözött őszirózsa alatt. Holnaptól, ha lesz miről, majd beszélgetünk. De egyelőre a lótücsköké a szó.
Alig aludtunk el, ez valamikor jóval éjfél után lehetett, megint csak mintegy varázsütésre, egyszerre fölébredtünk, fölültünk az ágyban, összenéztünk, hogy mi ez. Ez most vajon mi akar lenni. Mert megéreztük, hogy valami van. Vagy akar lenni.
És tényleg, Kelet felé egyszer csak fényesség támadt az égen, hatalmas narancsszerű felhő emelkedett a láthatár fölé, olyan lett tőle az ég, mint amilyenről a próféta beszél.
Erre fel künn a pajtánál is hirtelen riadalom támadt. Rebi a jó fülével meghallotta bakalódni a kecskéinket, és már láttuk is az égi fényben őket nagy mekegések közepette egyenként kiugrálni a karámból. Kilencen kilenc felé szökelltek szélsebesen, amerre láttak. Rebi pedig, mivel a kecske az ő reszortja, ahogy volt, egy szál pendelyben visítozva utánuk eredt. A narancsfelhő a távolból szépen világított nekik, én pedig egy darabig a tornácról néztem utánuk.
Mielőtt újra elnyúltam volna az ágyban, még párszor elkiáltottam magam: Rebi, Rebi, Rebi! De nem válaszolt senki.
Hogy nem mentem utána? Hova?
Rebi azóta se tért vissza.
Kecskék nélkül szegénykém biztos nem mer a szemem elé kerülni. Tudja ő, miért. Mi a kecskéinkből élünk, a kecsketejen kívül tizennégyféle termékkel dolgozunk, kecsketúró, kecskesajt, gomolya, telemea, kaskavál, ilyesmik. Mindez Hortensen minőségben, bio kivitelezésben. Divatba jött a kecske, mostanság ára van az ilyen portékának.
Közben a furgon a fehér mackósokkal, a hangosbeszélőjével már a Nussbaum-tanyán is túl, a liget utolsó telkeinél jár, pincés, vizeshordós mondókájától visszhangzik az erdőszél.
Közben, ha jól látom, az úton épp Nussbaum Árpi közeledik sietős, hosszúra nyújtott léptekkel. Egyenesen a portám felé. Az arcát nem látom, mert csuklyás fekete esőköpenyt visel és fekete napszemüveget, de a járása tisztára a Nussbaum Árpié.
Ő az, lihegve rohan fel a lépcsőn. Hogy mindjárt jön Vera is a gyerekekkel, fogadjam be őket a pincébe, biztos Rebinek sincs kifogása ellene. Merthogy, ugye tudom, neki nincs pincéje, vizeshordója se.
Gyertek csak, mondom, gyertek nyugodtan, ha már ezek valamiért azt mondják. Rebi egyébként sincs itthon. De biztos örülne nektek.
És hogy mit szólok hozzá, folytatja Nussbaum Árpi, ő már az éjszaka vakarta a fejét, mert annak a világító felhőnek olyan gombás kinézete volt, mostanra aztán kiderült, attól is van most ez a kis cécó. Neki meg nincs pincéje.
Gyertek nyugodtan, ahányan vagytok, mondom. Elfértek. De te tényleg gombának láttad? Na, mert amit én láttam, annak inkább olyan narancs formája volt, narancs volt a színe is, mondom Nussbaum Árpinak. De ő továbbra is szívóskodik, hogy gomba.
Ráhagyom. Jó, legyen. Tudod mit, mondom neki, onnan, ahonnan te láttad, egy kicsit gombaformájú is lehetett. Nem igaz? De azért, ha hazajön, majd megkérdezzük Rebit is. Mert én narancsnak láttam, és ha tényleg gomba lett volna, bízzuk csak Rebire, ő az ilyesmit nagyon is megjegyzi magának.
Nussbaum Árpi erre már nem mond semmit.
Időnként kinézek a liget bokraira, a közöttük kanyargó útra. De Rebi nincs sehol.
Megjön Vera is a gyerekekkel, ők is mind sietősen, állig begombolt csuklyás esőköpenyben. Se szó, se beszéd, elnyúlnak a pince döngölt padlóján.
Hát ez mi? Mi ütött belétek ezekkel a maskara köpenyekkel? Esik tán?
Még nem. Nussbaum Árpi napszemüveggel néz ki a koszos pinceablakon. De fog. A hangszórós emberek azt is megmondták.
Várj, letörlöm, mondom, ha már nem bírsz a vaksi szemüvegedtől megválni, letörlöm, láss már ki rendesen azon az ablakon. Veszek is egy rongyot, hogy letöröljem a koszos pinceablakot, de Nussbaum Árpi féltretolja a kezemet.
Hagyd csak! Hagyd rajta, engem nem zavar! Jobb talán a szemnek is, ha egy kis kosz rajta marad, tudod, szűri a fényeket. Jobb is, ha nem lehet rendesen kilátni rajta. Így.
Aztán tényleg, egyszer csak esni kezd, innen a pincéből nem is láttuk, hogy beborult. De még hogy! Piszok nagy szürke felhő ereszkedett a ligetre, szegélye leér a bokrokig, fekete eső esik belőle. Elsőre feketének látszik, de ahogy lecsorog az ablaküvegen, talán inkább kékesfekete, mint a tinta. Künn is olyan sötétkékes a világ, sötétkék a levegő, az csorog végig az oleandereken, a szilvafák sárguló levelein. Sötétkék tócsácskák mindenfelé, egy erecske például máris kanyarogva indul le a lépcsőkön, és veszi az irányt egyenesen a bejárat felé.
Nussbaumék ma nem valami beszédesek, pedig valamivel fel kéne dobni a délelőttöt. Valamit játszhatnánk, az Ember ne mérgelődjre gondolok, csak fel kellene menni érte. A gyerekekre tekintettel persze, akik kezükkel a tarkójukon, a döngölt padlót szaglászva feküsznek mozdulatlanul. De hátha most nincs kedvük. Ahogy elnézem őket, leteszek róla.
Illenék, hogy megkínáljalak valamivel, mondom Nussbauméknak, ha már itt vagytok. Lehozok pár szelet sajtot, meg almát, diót, ami visszamaradt a tegnapi piacozásból. Sajt, alma, dió! Meg akad egy kis idei must is.
Azt mondják, nem éhesek. Köszönik, ők most semmit nem kérnek. Semmit de semmit. Hogy most egy falat le nem menne a torkukon.
Nussbaum Árpi még a karomat is megfogja, húz vissza az ajtóból: nem mész sehova, halkan azt mondja.
Pedig Rebi, amilyen erőszakos, már rég megetetett volna, mondom. De Rebi nincs sehol.
Dél felé megint fölmennék, éppenséggel brunyálni egyet, amikor hatalmas, tenyérnyi pelyhekben hó kezd hullani. Igen, valódi hó, rá a sötétkék latyakra, én pedig mindjárt Rebire gondolok, úgy hálóingesen, ahogy a kecskék után szaladt. Egyre sűrűbben hull, a hatalmas pelyhek szinte állnak a levegőben, lebegnek egy helyben, mint karácsonytájt, szélcsendes napokon, hogy egy-kettőre eltűnik a távoli erdőszél, már Nussbaumék tanyája is alig látszik, tünedeznek a liget mogyoróbokrai, végül hófehér takaró lepi be a kerítéstől a házig vezető utat. Ez, igen. Itt a tél!
Lesz mit lapátolni.
Kérlek, maradj nyugton, mondja Nussbaum Árpi. Pisilj nyugodtan a sarokba, nem nézünk oda, csak ki ne nyisd az ajtót, amíg itt vagyunk. Most az egyszer kérlek. Megint visszatart, belém markol a nagy paraszt markával, most ágyéktájt is, a nadrágomnál fogja. Majd szólnak ezek, lefújják ők, ha már kimehetünk, suttogja. És szorít erősen, húz vissza a nadrágomnál fogva.
Eressz már, mondom, pont a tökömet szorongatod. Még oldalba is lököm. Aztán te is jó helyen matatsz, azzal a buzi mancsoddal.
De már nem is nagyon akarok kimenni. Azt mondják, nem néznek oda.
Kiszemelek magamnak egy sarkot a pincében, azért még várok a dologgal egy kicsit, addig is ki-kinézek a koszos, lepedékes pinceablakon, a hófehér világba. Hátha megpillantom közeledni Rebit a kecskéinkkel vagy akár csak egyedül, kecskék nélkül, vagy a friss hóban legalább a lábnyomát. Hogy kiáltsak ki neki, hogy most hiába is keresne odafönn, mert a pincében vagyok Nussbaumékkal.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. szeptemberi számában)