Nem tudom, mitől jó egy vers, és bár továbbra is irodalommal szándékozom foglalkozni, valószínűleg még nyolcvanéves koromban sem fogom tudni. Kockáztatva, hogy megsértek néhány irodalomtudóst, szerintem senki sem tudhatja igazán.
Mitől jó egy vers? – Az irodalom egyik legnehezebb kérdését tettük fel éppen.
Pedagóguscsaládban nőttem fel, irodalomtanárok között. A házunkban szerteszét verseskönyvek hevertek, és én már elég fiatalon eligazodtam közöttük. Számomra a versek már akkor is szépséget, szabadságot, titkokat és játékos örömöt jelentettek. Persze akkor még nem fogalmaztam meg tudatosan a kérdést, hogy miért is jók ezek a jó versek, de azért feltűnt, hogy bizonyos köteteket sokkal gyakrabban emelünk le a polcról, sőt ezeknek a köteteknek a gerince bizonyos oldalaknál megtörik. Miért olvasunk egyes verseket újra és újra?
Azóta is folyamatosan foglalkoztat a kérdés: előbb diákként és olvasóként, kamaszéveim lelkes és kétségbeesett próbálkozásai által kismértékben (és igen csekély sikerrel) szerzőként, majd szerkesztőként és publicistaként kutattam és kutatom azóta is a választ fáradhatatlanul. Nem tudom, mitől jó egy vers, és bár továbbra is irodalommal szándékozom foglalkozni, valószínűleg még nyolcvanéves koromban sem fogom tudni. Kockáztatva, hogy megsértek néhány irodalomtudóst, szerintem senki sem tudhatja igazán.
Szerencsére, nem is ez a fontos. Nem definíciókat kell keresnünk, hanem élményt, titkot, szépséget. Ehhez pedig sosem szabad abbahagynunk a versek olvasását, játékos fürkészését, örömteli szeretetét. Ezért most egy ilyen kis játékra hívom önöket: nézzük meg együtt, hogyan lett két, mindannyiunk által ismert és szeretett magyar vers még különlegesebb.
Csokonai Vitéz Mihály egyik legismertebb szerelmes költeménye a Tartózkodó kérelem:
A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt.
Te lehetsz írja sebemnek,
Gyönyörű kis tulipánt!
Szemeid szép ragyogása
Eleven hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.
Teljesítsd angyali szókkal,
Szeretőd amire kért:
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek válaszodért.
A szerelmi dal 1805-ben, a Lillának ajánlott versek között jelent meg, de első változatát Egy tulipánthoz címmel már 1793-ból ismerjük. Amikor Csokonai egybegyűjtötte a Lilla-dalokat, ezt a verset is közéjük emelte, és négy kisebb, de jelentőségteljes változtatást eszközölt rajta. A változtatások a költemény gyengéd játékosságának, rokokó jellegének kihangsúlyozására is irányultak: a Tartózkodó kérelem az udvarlás vershelyzetét jeleníti meg, már-már trubadúri lovagiassággal. A címváltoztatás is erre szolgál, az ódai Egy tulipánthoz megcáfolhatatlan bizonyosságát a kérés és ajánlás gesztusa váltja fel. A „Te lehetsz írja sebemnek” sor eredetileg „Te vagy orvosa sebemnek”, az „Eleven hajnali tűz” sor eredetileg „Lobogó hajnali tűz” és a „Fizetek válaszodért” sor pedig „Fizetek csókjaidért” alakban szerepelt, és megfigyelhetjük, hogy mindhárom változtatás a feltételességet hozza be a versbe: az udvarló nem tudhatja, hogy szíve választottja vajon kedvezően felel-e felajánlkozására. Tartózkodása mégsem félénk vagy határozatlan, hanem sokkal inkább reményteli, odaadó és önzetlen.
Ennél nagyobb mértékű változtatásokat figyelhetünk meg József Attila Harmatocskájában. A vers 1929-ben, a következőképpen jelent meg kötetben:
Guggolva ringadoz
a málnatő, meleg
karján buggyos, zsiros
papiros szendereg.
Lágy a táj, gyöngy az est;
tömött, fonott falomb.
Hegyek párája rezg
a halmokon s dalom.
Hát dolgoztam hiven,
zümmögve, mint a rét.
Milyen könnyű a menny!
A műhely már sötét.
Fáradt meg együgyű,
vagy tán csak jó vagyok
s reszketek, mint a fű
és mint a csillagok.
Kéziratos formában viszont ismerünk egy másik változatot is, amely feltehetően a fenti, kész vers előzménye lehet, és mindössze két szakaszból áll: „Lágy tájék, csendes est, / tömött, fonott falomb, / ködös hegy búja rezg / a gyenge halmokon. // A völgy aranypiros. / A málnatő meleg / karján buggyos, zsiros / papiros szendereg.” Legszembetűnőbb ebben a változatban a két filozofikusabb hangvételű szakasz hiánya, illetve a két leíró versszak sorrendjének felcserélése. Továbbá az aranypiros völgy sokkal elnagyoltabb képnek bizonyul, mint a málnatő guggolva ringatózó mozgása, amelynek hangulatfestő értéke is jelentős. A köd párára való cseréje az értelmezési síkot bővíti ki: míg a köd képileg elég pontosan körülhatárolható jelenség, a pára többrétű vizuális megjelenítést biztosít. A rezgőmozgás eleve finomságot sugároz, ezért a halmok ’gyenge’ jelzője akár el is hanyagolható, a soráthajlások által biztosított muzikalitást pedig a dal verbális megjelenése is megerősíti. Személyes kedvencem a gyöngy képének beemelése, mely oly jellemző József Attila tiszta költészetére, akárcsak a bogár motívuma. A két utolsó (mondhatjuk, új) szakasza a rét, a menny, a fű és a csillagok szimbolikája által megnyitja az első két versszak természeti képét nemcsak a teljes világmindenségnek, de az egyén legszemélyesebb belső létezésének is, így megérintve a végtelenséget. A természeti dalból létösszegző költemény lesz.
Sok-sok jó vers élményét kívánom önöknek a magyar költészet és az év minden napján! Ne feledjék: nem feltétlenül kell tudnunk, hogy mik az összetevői egy jó versnek, nem szükséges megneveznünk ezeket, amíg megbecsüljük és megünnepeljük a munkát, szorgalmat és önfeláldozást, amivel akár szerzőként, akár olvasóként mindig a jobbra és szebbre törekszünk.
Ne féljünk együgyűnek lenni, amíg jók vagyunk!
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 4-i számában.)