Szilágyi Ferenc Hubart | Versek

Szilágyi Ferenc Hubart 2021. február 27., 07:58

Hisz szívalakja volt a parti kőnek,
folyó-csiszolta (rajta még a nedve);
a kőszirének édes álmot szőnek,
de megrepednek kőfiút epedve.

Újházi Adrienn alkotása

A bot

Nyugdíjba ment az ócska somfabot,
hisz ő se volt örök szilaj legény;
amíg a pásztoroknak dolgozott,
közécsapott, sosem gondolkodott,
kalandos sorsa volt, egész regény.

Kutyát ütött, avagy segédkezett,
szelíd reményt hozott, hitet rabolt,
igénybe véve két kemény kezet
mit ért a farkasbunda-vértezet?
Az ordasok fölött hatalma volt.

Az ám, de majd, egy őszi reggelen
hogy arra járt a szú, a kis rovar,
fogást talált a pásztorfegyveren.
Faragni, fúrni kezdte esztelen,
hisz ez csupán egy bot, nem egy jogar!


A kő

Belé botolva leltem én e kőre,
a partra tán egy áradás vetette,
lenyúltam érte – így csinál a dőre –,
ki szépnek látja, át nem lép felette!

Oly óvakodva tettem ott szatyorba
a sérüléstől féltve ritka kincsem;
vajon, mitől lett széle mégis csorba?
Ilyen talányos titka másnak nincsen!

Hisz szívalakja volt a parti kőnek,
folyó-csiszolta (rajta még a nedve);
a kőszirének édes álmot szőnek,
de megrepednek kőfiút epedve.