Lehetne így is mert lehet,
a fém olyan megengedő
és minden tűzben olvadó
szavunk Ég-rendező erő.
A város fénye megvakít
nem látszanak a csillagok,
műfényben botlik el szemünk,
nem halljuk az Ég lépteit,
csak földalatti hangokat.
A lázadás vénebb nálunk,
mennyből száll alá a pokol
harang és ágyú testvérek,
mindkettő célba vesz, de most
bronztorkukból más hangja szól.
Imák, keresztek, harangszó
védik mi van, mit élni jó,
s ha nincs szelíd szavukra most
megbékíthető támadó,
merüljön tűzbe a harang
s szaván a szív dobbanása,
szunnyadjon el benne mára
imádkozó vesperása!
Ha kaput tör ránk a horda,
ágyúnk kartácsa fogadja!
Ágyúba öntött bronzharang
álmát kisértő kondulás
helyett toroktűz, dördülés,
forralja lángtorka szavát!
Hevítse címeres csövét
életünkért az Úr neve,
és harangunkból kelt fohász
helyett láncos golyó szeme
hatoljon múlt ködén is át,
mutatva tűz-monstranciát!
Lehetne így is mert lehet,
a fém olyan megengedő
és minden tűzben olvadó
szavunk Ég-rendező erő.
Az Égi Olvasztár pedig
csak könnyein át néz le ránk.
Menny-porból vet öntőformát,
fémet kavar biztos keze,
csak némán önt, és nem felel,
hogy lent az élet élet-e?
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 8-i számában.)