„A munka kitölti az életünk nagy részét, ezért nagyon fontos, hogy örömünket leljük benne” – vallja Fincziski Andrea színművésznő. A gyermekeket az iskolában arra tanítja, hogy merjék vállalni gondolataikat, fedezzék fel önmagukban a képességeket, és keressék meg a saját útjukat. Nőként pedig az önismereti körben mutat utat másoknak azzal, hogy bátor, tettre kész és végtelenül kreatív.
– Pár éve Svájcból posztolgattál. Milyen okból voltatok ott huzamosabb ideig?
– Csanád fiam tizedikes korában úgy gondolta, hogy szeretne egy évet külföldön tanulni, és mi ebben teljes mértékben támogattuk őt. Finnországot választotta. Elkezdtük szervezni a tanulmányi útját, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy költséges utazás lesz. Az apukája akkor már évek óta Svájcban dolgozott, s mivel úgy éreztem, ennek a tanulmányi útnak az anyagi terheiből én is szeretném kivenni a részem, úgy döntöttem, hogy magam is kipróbálom a migráns szerepét. Abban az időben épp nekem is bajom volt magammal, kicsit ki voltam égve, és volt egy csomó megválaszolatlan kérdésem magammal kapcsolatban. Úgy éreztem, hogy na, most ez egy lehetőség, hogy rendbe szedjem magam, és hogy egy kicsit egyébbel is foglalkozzam, mint a színházzal.
– Rugalmas szülők, nyitott emberek vagytok. Milyen munkát találtatok?
– Szobalány lettem abban a szállodában, ahol a volt férjem pincérkedett. Meg kell mondanom, hogy életem egyik legjobb döntése volt ez a szerepváltás, mert végre nem kellett semmi mást csináljak, csak dolgozzak. Mivel csak fizikai értelemben voltam leterhelve, és szellemileg nem, volt időm helyrepakolni sok mindent magamban. Így a lelki válságomtól, ami az utam előtt eluralkodott rajtam, meg tudtam végre szabadulni.
– Az udvarhelyi színház könnyen elengedett? Nem volt gond a visszatérés?
– Az igazgatónk, Nagy Pál nyitott ember, aki rugalmasan kezeli az útkereséseinket. A többi kollégát is mindig támogatja, ha külső munkájuk adódik, filmezés vagy más produkcióban alkalmi szerep. Amint megértette, hogy mennyire fontos nekem ez az út a fejlődésem szempontjából, elengedett. Fontos ez a bizalmi háttér.
– A szerepeidet hogyan közelíted meg, hogyan építed fel?
– Én inkább belülről kifele építkező vagyok. Sokat rágódom például azon, hogy a szereplőnek milyen élete van, hol tart most, mik a lélektani rugói, hogyan beszél, hogyan jár, milyen típusú ember: kifele áradó vagy introvertált. Milyen dinamikájú: lobbanékony, vagy inkább csendes? Így alakul ki nálam a szerep, lépésről lépésre megteremtem a képzeletemben.
– Színházi munkád mellett nagyon sok mindennel foglalkozol…
– Amikor Udvarhelyre szerződtem, már akkor elkezdtem tanítani a művészeti iskolában, majd a református kollégiumban. Diákszínjátszó-csoportot is vezettem, és tanítottam drámapedagógiát kicsiknek. Kemény időszak volt, mert minden reggel óráim voltak, ahonnan rohantam a színházba, majd a két próba között és este a szereptanulás mellett készültem az órákra is. Rádiósokat tanítok be Udvarhelyen, Keresztúron és Marosvásárhelyen.
– No meg írsz a Nőilegbe.
– Igen. Ez onnan indult, hogy évek óta tagja vagyok egy női önismereti csoportnak, amelyben asszisztensként veszek részt. A Nőileg újságírói ezt tudták, és azt is, hogy nekem az önismeret a vesszőparipám. Nyilván ezen a vonalon szerepelek a lapban. Számomra nagyon fontos, hogy meg tudjam tartani az egyensúlyom, a harmóniát és a kontrollt önmagam felett. Részt veszek a székelyudvarhelyi Legendárium munkájában is, hol narrálok, hol tündér vagyok. Két éve újra tanítok a művészeti iskolában, színpadi mozgást a canto szakosoknak. Ez nagyon hasznos, mert a magyar énekesek legnagyobb gondja, hogy nem tudnak mozogni a színpadon.
– Mit gondolsz arról, amit a régi színésztanárok belevertek a diákjaikba, hogy mutassanak példát abban, milyen egy igazi nő vagy egy igazi férfi?
– Ez fontos szerintem is. Nagy felelősség, ha egy kisvárosban színész vagy. Nem engedem meg magamnak például a tartás nélküli, közönséges viselkedést, vagy hogy vitákba beszálljak. Nem vagyok elkötelezve egyik pártnak sem. Nálunk azt tapasztalom, hogy a nők nagyon hamar, a negyvenes, ötvenes éveik után bezárulnak, kevésbé merik megélni önmagukat. Szeretném, ha ezeket a nőket megerősíteném abban, hogy idősebb korban is van élet, lehetnek álmaink, amelyeket követünk, lehet szépen öltözködni, sportolni és lelkiismeretfurdalás nélkül élvezni az életet.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)