Leczo Bence | „Nem akarták elhinni, hogy ilyen szép ez a klasszikus zene” – beszélgetés Érdi Tamással

Leczo Bence 2021. március 04., 07:44

Először nyolcévesen lépett fel a Pesti Vigadóban, 2002-ben szerzett művészdiplomát Leon Fleisher tanítványaként Torontóban. Játszott a Torontói Szimfonikusokkal, az Izlandi Szimfonikusokkal, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával, a Bécsi Mozart Zenekarral, a Nemzeti Filharmonikusokkal, a Szverdlovszki Szimfonikusokkal, és 2011-ben ő zárta a romániai Liszt-évet az Enescu Szimfonikusokkal. 2010-ben megkapta a Prima Primissima díjat komolyzene kategóriában, 2012-ben a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, 2019-ben pedig Liszt Ferenc-díjat kapott. Eddig 27 országban koncertezett. Érdi Tamás zongoraművésszel beszélgettünk.

Érdi Tamás - Fotó: Érdi-Harmos Réka

– Mozart nélkül lehet élni, csak nem érdemes – mondta egy interjújában. Mégis a közoktatás zenetanítása olyan, amilyen, ráadásul a fiatalok először a populáris zenével találkoznak. Hogyan lehet – és kell-e – őket a klasszikus zene szeretetére nevelni?

– Saját életem a bizonyítéka annak, hogy a zene milyen csodákra képes. Én hatévesen hallottam először Mozart zenéjét, a Varázsfuvolára vittek el szüleim az Operába, és sírva fakadtam a végén, csak nagy nehezen vallottam be elkeseredésem okát. Azt hittem, ezt a zenét már sosem fogom többet hallani. De Bartók és Kodály is ezt hangsúlyozza írásaiban, és ezért írta a darabokat gyerekeknek, mert nekik is meggyőződésük volt, hogy kicsi korban kell megszerettetni a gyerekekkel a klasszikus zenét. Később már jóval nehezebb, mert törvényszerű, hogy a populáris zenét könnyen befogadják, de ha a klasszikus zenén nevelkednek, igényesen, jó érzékkel választják ki a minőséget, és nem lehet őket a bóvlival elárasztani.

Fantasztikus élményeim vannak, nemcsak külföldi, hanem hazai tapasztalataim is vannak, nagyon sokat zongoráztam már gyerekeknek, először kanadai tanulmányaim idején találkoztam velük, emlékszem New Jersey államban egy zenetagozatos leánygimnáziumban játszottam először, és amikor bementünk teljesen kétségbeestem, hogy fogom lecsendesíteni ezt a zsibongó társaságot, aztán olyan csend lett és némaság és olyan örömujjongás volt a végén, mintha egy beatkoncerten lettem volna.

Emlékezetes még egy jekatyerinburgi árvaházélmény, ahol szintén nehezen tudtam elbúcsúzni a gyerekektől. A zongora és körém gyűltek, sokan a földön ültek és nem akarták elhinni, hogy ilyen szép ez a klasszikus zene, és bár nem látok, mégis tudok zongorázni.

De sorolhatnám amerikai élményeimet is, ahol egy hatrészes koncertsorozatra hívtak Florida művészeti iskoláiba – amikor Torontóban tanultam – Kodály- és Bartók-műveket kértek tőlem, több száz résztvevő volt egy-egy koncerten és emlékszem, egy iskolában állva tapsoltak a Marosszéki táncok ritmusos részeibe, először meg is ijedtem, hogy talán azt hiszik, vége, de aztán kiderült, hogy csupán a tetszésnyilvánításuk miatt lelkesedtek volt.

Ez adott erőt, hogy itthon is folytattam – pályázatokkal kistérségi iskolákban zongoráztam, néha még a tanárok is meglepődtek a gyerekek viselkedésétől. Egy balatoncsicsói iskolában másodikos gyerekek azt hitték, hogy ez egy szabályos óra, és majd lesz folytatása.  Mozart gyerekkoráról meséltem és zongoráztam – és később egyre kérdezgették a tanítónénit, hogy mikor jön már Tamás? Ezt egy újsághírből tudtam meg, mert ezzel a címmel írtak rólunk a Veszprém Megyei Naplóban.  De van egy Chopinhez kapcsolódó szép élményem is, ahol a tanítónéni könnyes szemmel mesélte a koncert végén, hogy egy kislány azt súgta a fülébe, hogy csak attól, fél, hogy mindjárt vége lesz, és kérdezte, hogy a noktürn alatt miért kellett neki sírni. Ilyen élmények után persze hogy azt érzem, hogy el kellene mennem minden iskolába.

– Kulturális újságírók gyerekeként nőtt fel. Hogyan befolyásolta ez a kultúrafogyasztását? 

– Nagy szerencsém volt, mert Édesanyám a Cimbora szerkesztőjeként már óvodás koromban verseket és dalokat adott a kezembe, Törőcsik Mari hangján Petőfi János vitézét ronggyá hallgattam és észre se vettem, hogy kívülről megtanultam. Aztán a Cimbora műsor és a nyári Cimbora-táborok egyre jobban megszerettették velem a zenét és az irodalmat, sőt később a koncertezést is. Közben bele nőttem Édesapám műsorába – a Stúdióba –, amit minden kedden lelkesen meghallgattunk, úgyhogy szerencsésnek mondhatom magam, kulturális élményekben nálunk sosem volt hiány.  S ha ehhez hozzáteszem azt az ajándékot, hogy apám hatéves korom óta a mai napig minden délután olvas nekem, és tömegével sorakoznak a regények kazettái a szobám falán, akkor nem hiszem, hogy jobb körülmények közé születhettem volna.

Érdi Tamás - Fotó: Érdi-Harmos Réka

– Életében meghatározó, sőt talán kizárólagos szerepet tölt be a zene, szigorú napirendje van. Mivel tölti a szabadidejét?

– Elég speciális napi beosztásom van. Általában reggel kilenctől délig gyakorlás, most a pandémia idején Skype-on dolgozunk együtt a tanárommal, Becht Erikával általában a délelőtti órákban, egy órakor vagy mostanában fél egykor közös ebéd, amit egyik héten a szüleim készítenek, a másik héten a feleségem, aztán, ha jó idő van, sétálunk egy nagyot, háromtól hétig pedig újra az intenzív, kemény munka zárja a nap hivatalos részét. Édesapám napközben – mint említettem – általában történelmi regényeket olvas, feleségem hangján pedig esténként utazással vagy zenével kapcsolatos könyvekkel, életrajzokkal ismerkedem.

Nagyon szeretünk utazni, akár a koncertekre vagy csak kikapcsolódás gyanánt, felfedezni új helyeket Rékával együtt, Magyarországon vagy külföldön. Erre most kicsit várnunk kell a járványhelyzet miatt, addig gyakran idézzük fel a közös élményeket, emlékezünk és tervezgetünk, hogyha tehetnénk, merre indulnánk.

A vírushelyzet előtt, ha találtunk kedvünkre való színházat, akkor hamarabb befejeztem a napi gyakorlást, és elmentünk megnézni valamit, de van beszélő komputerem is, abból értesülök a hírekről, programokról. Így zajlanak a hétköznapjaink.

Nagyon be kell osztanom az időmet, meg kell válogatnom, hogy mi fér bele egy napba, mivel sok mindent szeretnék csinálni. A napi rutin, a gyakorlás és a munka mellett igyekszem időt szorítani a feltöltődésre is. A zongorista élete elég magányos, sokat kell ülni a hangszer mellett, és ezt általában egyedül teszi az ember, éppen ezért a fennmaradó időt a feleségemmel és a szüleimmel, a szeretteimmel töltöm, és ezek után újult erővel tudok leülni a hangszerhez.

– A koronavírus a zenei életet is meghatározza. Hogyan éli meg a koncertek elmaradását?

– Az ember ez alatt az egy év alatt megtanulta, hogy csak kis lépésekben gondolkodhat előre, illetve gyakori az „újratervezés”, ha valami felülírja az eredeti terveket. Tavaly év végén volt néhány online fellépésem, de nagyon hiányzik a közönséggel, a zenész kollégákkal való találkozás. Bízom benne, hogy hamarosan javul a helyzet és újra lehetnek majd koncertek közönség előtt. Addig is új darabokat tanulok, kihasználom az itthon töltött időt.

Az egyik legnagyobb kihívás megőrizni az egészséget, nemcsak a fizikait, a mentálist is, a félelmeinket legyőzni, a járvánnyal kapcsolatos bizonytalan helyzetet valahogyan átvészelni. Igyekszünk nagyon vigyázni egymásra és családtagjainkra, és mivel sajnos most kevesebb a koncert, ezért meg tudjuk tenni, hogy többet vagyunk itthon, együtt, a négy fal között, ami talán csökkenti a kockázatot, de sokat gondolunk azokra, akik ezt a munkájuk miatt nem tehetik meg.  Igyekeztünk kialakítani egy napi rutint, sokat beszélgetünk egymással, a szüleinkkel és a családtagjainkkal, barátainkkal telefonon vagy Skype-on.

– Ön a Klassz a pARTon! elnevezésű fesztivál művészeti vezetője, ahol a klasszikus zene mellett a fiatalok bevonzása is fontos. Mi hívta életre a fesztivált?

– Gyerekkorom óta a Balatonnál töltöttem a nyári vakációt. A klasszikus zene iránti rajongásomból fakad, hogy nagyon rosszul viseltem, hogy bárhová mentünk, mindenütt csak a könnyűzene harsogott. Ráadásul meghívást kaptam egy világhírű nyári fesztiválra Varsóba, a Lazienki parkba – a hatalmas Chopin-szobor alá –, ahol most már hatodszor tapasztaltam, milyen rajongással hallgatják lengyelek ezrei Chopin zenéjét. Egy kis tó partján áll a szobor, és hatvan éve nyaranta minden hétvégén délben és délután változatlan az érdeklődés és a lelkesedés a koncertek iránt. Megirigyeltem ezt a felejthetetlen élményt, és gondoltam milyen jó lenne, ha nálunk is szólna nyaranta a klasszikus zene. Köszönet támogatóinknak, most hatodik éve itthon is sikerült bebizonyítani, hogy itthon is hatalmas az érdeklődés. Egyre többen jönnek ingyenes koncertjeinkre, még tavaly – a Covid-időszak ellenére – is sikerült 52 koncerten szórakoztatni közönségünket. Reméljük, hogy ezen a nyáron is lesz Klassz a pARTon! fesztivál. Az pedig, hogy a fiatalokat is hívjuk, természetes, a jövő koncertközönség bővítése, a fiatalok meghódítása legalább olyan fontos, mint hogy a kicsiknek már korán értékes zenét kell hallaniuk. Sokan vannak, akik idegennek érzik a komolyzenét – a szót se szeretem –, mi évek óta tapasztaljuk, hogy mennyi fiatal jön a koncertjeinkre, kinyitottuk a koncerttermek zárt falait nyárra, és évről évre bizonyítjuk – egyre bővülő közönségünknek, hogy nem is olyan komoly ez a klasszikus zene.

Érdi Tamás - Fotó: Érdi-Harmos Réka

– Sokak szerint válságban van a klasszikus zene a populáris művek térnyerése után. Valóban így lenne? 

– Gyerekkoromban viszonylag sokat utaztunk Amerikába a szemműtéteim miatt, a nyolc-kilenc órás repülőutakon a szüleim mindig Mozart- vagy Chopin-zenét tettek a fülemre. A zongorával három-négy évesen találkoztam. Egy ujjal próbálgattam eljátszani a Kis éji zenét és a Marseillaise-t. Schubert Pisztrángötösét pedig már akkor annyira megszerettem, hogy külön kíséretet komponáltam hozzá. A zongora hamar a legkedvesebb játékszerem lett. Két nagyszerű pedagógus, Bartalus Ilona és Kistétényi Melinda járt hozzám, Schubert-dalokat énekeltek, és Mozartot zongoráztak nekem. Schubertet már akkor megszerettem, amikor még el sem kezdtem a komolyabb tanulást.

Ezért a saját gyerekkoromból is kiindulva tartom fontosnak a gyerekekkel, a fiatalokkal megszerettetni a klasszikus zene szépségeit. Ilyenkor mindig úgy állítom össze a műsort, hogy az számukra is érdekes legyen. Mint a beszélgetés elején említettem, legszívesebben minden iskolába elmennék, mert nagyon fontos, hogy a gyerekekkel már kiskorban megszerettessük a klasszikus zenét, még mielőtt a könnyűzene elvinné őket egy könnyebb, más irányba. Ha belőlük nem is lesz muzsikus, akkor is jó, ha belekóstolnak ebbe a másik világba, mert fontos lenne nevelni a jövő koncertlátogató közönségét is. És azt itt kell elkezdeni, gyerekkorban. Minden koncerten elmondom nekik, hogy Mozart nélkül lehet élni, csak nem érdemes…