Pál-Lukács Zsófia | Vagyunk örökké? – Az igazán fontos dolgokról

Pál-Lukács Zsófia 2021. március 05., 06:43

Tizennégy évet kellett várni Meliorisz Béla új kötetére, de „mintha leállna az idő hülye futószalagja” (Jóval könnyebb), erőltetettnek hat az évek számolása, az előző kötetekhez való viszonyítás. A versekben megmutatkozó világ viszonylagossá teszi ezeket a szempontokat. Itt a gyászé és a magányé a főszerep.

Tizennégy évet kellett várni Meliorisz Béla új kötetére, de „mintha leállna az idő hülye futószalagja” (Jóval könnyebb), erőltetettnek hat az évek számolása, az előző kötetekhez való viszonyítás. A versekben megmutatkozó világ viszonylagossá teszi ezeket a szempontokat. Itt a gyászé és a magányé a főszerep, egy magára maradt ember gondolati világával azonosulhat az olvasó. Meglehetősen bensőséges viszony alakulhat ki a versekkel, hiszen olyan témát dolgoznak fel, amellyel előbb vagy utóbb nekünk is szembesülnünk kell; a halál az élet kikerülhetetlen eseménye. Ugyanakkor sokféle egyedüllét van, és sokféle élethelyzet állíthat valamiféle számvetés elé, hogy döntsünk a hogyan továbbról. A Vagyunk örökké művei pont ilyen egyszerűséggel fordulnak a dolgokhoz, nincs bennük semmiféle elfogódottság vagy pátosz az élet eseményeit figyelve és a kitekintés is hasonlóan objektív. A versek beszélője barátságtalan, kifosztott világot fedez fel az egyedüllétben, talán ezért is keres örök társat az emlékeiben. Idő nélküli az élettárssal vállalt sorsközösség, ezért sokatmondó a címben szereplő létige többes száma: vagyunk. Egy külön világot tömörít magába ez az állítás, amit a másik emberrel eltöltött élet épít fel, aki lehet egy társ, egy szülő, egy gyermek, „mert senki nem hordozza az életet egyedül” (idézhetjük Paul Celan ismert gondolatát). Továbbmenve, a vagyunk az emberi közösségre is utal, akikkel ebben a pillanatban is – így vagy úgy – együtt vagyunk, azaz a cím mindannyiunk nevében állítja a létet. Gondoljuk át, milyen lényeges is ez az egyszerűnek ható kijelentés: vagyunk – addig jó, amíg többes számban tudjuk ezt mondani. A cím egy másik sajátossága, hogy azt állítja, mindaddig létezik az ember, amíg van rá, aki emlékezzen. Világok meghatározó és végtelen találkozása az élet, kötelék, amit számos módon köthetünk egy másik emberrel. Persze, a vagyunk örökké kételyként is értelmeződhet, talán éppen ironikus megállapítása annak, hogy nem örökérvényű a létünk, „s csak ámulok/mire nem futotta” (A végén).

A befogadás elsődleges tapasztalata a gyász és a hiány mindent átfogó rettenete, ami fokozatosan lebomlik a versekben, hiszen eltűnt egy világ, s ezután már csak a hiányával van jelen. Leltárba vesszük mindazt, amit megtennénk, ha még itt lehetne az elvesztett, példa erre itt a Bármit című vers, vagy a következő belátás: „most négyzetre emelt / hiányokkal játszol” (Hiányokkal). A mozgalmas és emlékekben továbbélő múlttal a jelen kilátástalansága folytat párbeszédet: már nincs mire, nincs kire várni, „néma hívások” (Hívásokra) okozta kiábrándultság, fásultság jellemző ebben a „határtalanná lett magány” tapasztalatban. „Attól tartok ócska lesz minden és nagyon unalmas” vallja a Nélküled című vers megszólalója. Életidőnk múlásával (amellyel szintén közösséget alkotunk a mostban a többi emberrel) megfosztódnak értelmüktől a dolgok. Az első vers Kirajzolódni címmel jól összefoglalja az életút kételyeit. Mit is hajszoltunk egyáltalán az életben? „Álmokat biztosan nem.”

Emellett a másik jelentős veszteség az öregedés, főként a folyamat azon szakasza, amikor már sarokba szorít bennünket az idő és tűnődhetünk azon, mennyi marad „a még vonalkód nélküli éveink”-ből (Álmunkban). Megrendítő párhuzam, hogy a fizikai megkésettség lelki lenyomatai, a szavak maguk is botladoznak és „egyre fojtogatóbb a kimondhatatlan” (Egyre), a visszapillantás időzónájában ezért reduktív marad a nyelvi eszköztár. Még a költő maga is, aki a szavak mestere, keresi a megfelelő nyelvet azokhoz a történésekhez, amelyeket elraktározott az emlékezet. Kemény munkát vállal fel ilyenkor az ember, hiszen az emlékek felidézése során minduntalan szembe kell néznünk az élet rövidségével, ezzel egy időben pedig számba kell vennünk az elmulasztott lehetőségeinket. Mindegyik egyszeri volt, de mit tehetnénk? Meliorisz Béla a sztoikus nyugalmat választja, így a mit lehetett volna tenni, hogy jobb életünk legyen kérdésre több szöveghelyen is nagyon egyszerű választ ad: „fej vagy írás tök mindegy” (Kiesni). Sokszor az a benyomásunk, mintha a semmit cipelnénk magunkkal. Igaz, ez a megfosztottság mindig része volt Meliorisz verseinek; a műveket nem is ez teszi igazán emlékezetessé, hanem a létélményre adott rezignált válasz, amihez a formanyelv tökéletesen tud igazodni. Az ilyen belátásokhoz csak a gondolkodásnak és tudásnak alárendelt én tud eljutni. Minthogy a Vagyunk örökké alaptémája egy határhelyzetet jelöl (minden gyász felezővonal az egyén életében), az ehhez választott nyelv is a kevés szó határhelyzeteiből teremtődik, sőt sokszor vállaltan a némaság lehetőségeit keresi. Csak a fontos dolgokról beszélj, azokról is keveset, mondja Epiktétosz, a sztoicizmus nagy képviselője.

A versek beszélője egy „tulajdonságait vesztett évszak” (Megyünk) keretében teszi fel a megrázó kérdést: mit mondhatnék magamról? (Különben semmi). Nagy pillanata a verseknek ez a szembenézés, Álarcok nélkül, „az élet vélt kellékei” nélkül. Meliorisz Bélának ez a világlátás a sajátja: felülről néz az életre, mint aki már mindent megélt, minden álnokságot megtapasztalt. Mindez egyben mértéktartás is, melyhez apatheia, szenvedélymentesség társul. Aki elolvassa ezeket a verseket, biztosan fel fogja tenni a kérdést: vajon milyen élet méltó az emberhez? Milyen életet szeretnék visszanézni?

 

Meliorisz Béla: Vagyunk örökké, Jelenkor, 2020