Bizonyos utcáknak a tavaszi szaga örökre megmarad emlékezetünkben, bár az egykori lakók régen elköltöztek vagy megvénültek. Pest (egy jobb korban) húsvét táján a jószagú városok közé tartozott.
A nagypénteki kerepelő hangja egy álmatag utcácskában ért utol – amely utcában még mindig szűzdohány illatát véltem érezni a vaskosarak mögött nyitott ablakokból, valamint az ifjú nők húsvéti illatát, amint serénykedve hajtják a varrógépet ünneplő ruhájukban, a pirosbabos vagy kékpettyes gyengéd kelméken – mint sok esztendő előtt, amikor még ebben az utcában pipázgatással, elgondolkozással, nyugalommal töltötték életüket az öregek, álmodozással, reménykedéssel a nők.
Bizonyos utcáknak a tavaszi szaga örökre megmarad emlékezetünkben, bár az egykori lakók régen elköltöztek vagy megvénültek. Pest (egy jobb korban) húsvét táján a jószagú városok közé tartozott. Az új és friss ruhák a feltámadás napján, a hölgyek szalmakalapjai a mise után, a virágok, amelyek feldíszítettek minden keblet húsvét délelőttjén – kivitték a városból a tél dohosságát, a zordonabb tavaszok unalmát. Egy nagy szabóműhelyből lépett ki húsvét napján egész Pest, amely műhelyben mindenkit felöltöztettek kedve szerint. A patikák a legnagyobb üvegeikből öntötték a szagos vizeket, a borbélyok bővebben bántak a pomádéval és pedrővel, a házmesterek fellocsolták az udvarokat, a bérkocsisok kifényezték hintóikat, a budai hegyek temérdek ibolyát (néha orgonavirágot is) szórtak alá az ájtatos városra, a csirizes, sötét kis suszterboltokból csodálatosan fénylő cipők indultak el hódító útjukra, a ferenci barátok templomának környékén felállottak a régen nyugalomba vonult lovagok is az ifjak mellé, hogy a város legszebb hölgyközönségét ünnepélyesen várják a nagymise után. […]
És mindennek, e szép tavaszoknak olyan illatuk volt, hogy az ember megérezhette már előre, mikor téli estéken a kalendáriumot levelezte, és rátalált a piros betűkre. Húsvétkor kezdődtek az új szerelmek, miután a régiek valamely rejtélyes okból az elmúlt farsangon nem jól végződtek; húsvétkor választott új dalt és új vállszalagot a lovag, amelyeknek szolgálatában tavaszát tölti; húsvétkor vetették le a gyászruhát a fiatal özvegyek, és ugyanakkor mutatkoztak először az utcán a menyasszonyok, akiknek házasságuk „visszament”.
Jó szaga volt Pestnek; még azok a nagypipájú öregurak is, akik a mellékutcákban emberemlékezet óta az ablaknál pipáztak, és füstgomolyba fújták visszatérő emlékeiket, kiszellőzködtek nagytakarításkor. A halottak, akik valamely adósságbehajtás végett az éjszakai szélben visszatéregettek a temetőkből, hogy kopogtassanak a régi házfalakban, megrázogassák a kilincseket, felriasszák az alvókat: húsvéttól kezdve megnyugodtak, és kertészkedésre adták fejüket.
Új hangokat hoztak magukkal a harangok, midőn Rómából visszatértek, a közönyös fülek is felfigyeltek, midőn a nagyheti szünet után felzúgtak a frissült dalnokok a háztetők felett.
És minden utca, minden tér, minden vén ház valamely különös jószághoz jutott, amelyet addig nem lehetett észrevenni. Hamiskás mosollyal néztek kapuk, amelyeket sokáig zárva láttunk; kacéran integetett virágos cserepeivel egyegy ablak, amely alatt közömbösen haladtunk el tegnap; az erkélyek, amelyek téli időben legfeljebb fagyni való nyulat hintáztattak, most már megmutogatnak asszonyi lábakat, amelyekhez arcokat képzelhetünk, örökzöldet tépdeső habkezeket, amelyekről feltesszük, hogy egykor majd epedő levelet írnak. A tetőkön a kémények halkabban füstölögnek, mint a tél zord viharaiból révbe ért hajók, a megfehéredett függönyöket gyakrabban félrevonják szép kezek, a nyitott ablakon át zenéket hallani, amely zenélések arról beszélnek, hogy a szerelmi ábrándokat még nem felejtették el hölgyeink a városban, a téli időben behavazott hordár az utcasarkon naponta többször is megbizatik levelek kézbesítésével, amely leveleknek illatáról megismerni küldőjüket. S egy napon a kapu előtti szemetesládában megpillantjuk azt a hervadt virágbukétát, amelyet gondos összeválogatással küldtünk farsangban valakinek, egy délután eddig sohasem látott szempár zavarja meg magányos óránkat vagy csöndes álmunkat, majd egy kibontott zsebkendőből vagy egy furfangos szoknyafodorból olyan illat áramlik felénk, amelyről azt hisszük, hogy még sohasem éreztünk hasonlót, bizonyos utcáknak, ahol valamely ismerősünk lakik, hirtelen új és jó szaguk lesz, kellemetes arcuk a mogorva boltosoknak, barátságos képük a rideg bérkocsisoknak, megértő mosolyuk a házmestereknek... S olyan jámbor áhítattal nézzük a kitavaszodott várost, mintha elfelejtettük volna a vén kópé régi csínytevéseit.
(1921)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 11-i számában.)