Volt egyszer egy szürke kagyló, nagy, formátlan, kívülről rücskös és egyenetlen felületű. Feltűnés nélkül bújt meg egy tengerparti strandon a hullámokat megtörő kis fekete, tarajos szikla tövében néhány elpusztult, lassan szétmálló korall és egypár még épphogy lélegző, elszürkült szivacs társaságában.
kis Bicebócámnak
Volt egyszer egy szürke kagyló, nagy, formátlan, kívülről rücskös és egyenetlen felületű. Feltűnés nélkül bújt meg egy tengerparti strandon a hullámokat megtörő kis fekete, tarajos szikla tövében néhány elpusztult, lassan szétmálló korall és egypár még épphogy lélegző, elszürkült szivacs társaságában.
A víz arrafelé csak este volt tiszta, mert a fürdőzők nappal felkavarták az iszapos fövenyt, s az sem volt ritka, hogy szemetet is beleszórtak a vízbe. A strand nyugati oldalán hirtelen mélyült a tenger, ezt levert cölöpök is jelezték pár méternyire a mólótól. A kis motoros hajók és néhány jelentősebb külsejű vitorlás a móló másik oldalán szokott kikötni.
A kagyló békésen szunnyadt napközben az iszapos vízben, de este, amikor kitisztult a víz, és hűvös fuvallatot hozott a nyílt tenger felől a déli szél, óvatosan szétnyílt, és mélyet lélegzett. Táplálékát lassan szürcsölte, és szivárványosan kék belsejében az éjszaka álmokat érlelt. Miről álmodott? Álmodott egy távoli lagúnáról, amelynek fehér gyöngyhomok tükrözi vissza a vizét, ahol bíbor naplemente festi márványosra a horizontot, ahol a parton mélyzöld kókuszpálmák alatt koppanva hasad el az édes levű, illatos kókuszdió és tarka papagájok feleselnek rikoltozva a virágzó fák ágai között. Álmodott lustán lebegő, áttetsző medúzákról, apróbb és nagyobb, százféle színben tündöklő halakról, rubinvörös korallokról és lángoló narancs tengeri csillagokról, s valami olyan finomságú tengervízről, amelynek minden szippantása tápláló és éltető erő. Ezek az álmok mind kitartottak reggelig, és csak néha zavarta meg őket hajnal felé egy-egy magasan köröző sirály fájdalmasan elnyújtott kiáltása.
Egyik éjjel részeg suhancok botladoztak vihogva, káromkodva a parton, s egyikük egy kiürült vodkásüveget hajított a vízbe. A kis tarajos, fekete sziklán hangos csattanással robbant szét az üveg, és darabjai, szilánkjai a vízbe hullottak. Egy kicsiny, hegyes üvegszemcse az éppen nyitott kagylóba sodródott.
Rettenetes fájdalom hasított akkor a testébe, azt hitte, nem éli túl. Áttetsző vére elkeveredett a tengervízzel, sebét marta a sós hab, húsa remegett a kíntól. Bénító fájdalom járta át órákon keresztül, s becsukódni csak reggel tudott nagy nehezen, éppen mielőtt az első fürdőzők a vízbe ereszkedtek. A fájdalom láza lángolt benne még napokig, a kín a testét hasogatta. Hangtalan zokogás rázta a gyöngyház mélyén égő húsát.
De hét nap múlva egy könnycseppje, ami a vérével keveredett, valami különös anyagot választott ki kérges héjából, s ahogy a véres könnycsepp megérintette a szilánkot, finoman beburkolta azt. Az idegen üvegtőr és a teste között vékony hártya képződött, s a kagyló kínjai csillapodni kezdtek. A hártyaréteg egyre vastagodott, szilárdult, a kagyló pedig további két nap múlva résnyire nyitotta a peremét, és szürcsölt egy kis tengervizet. Lassú kortyokban szűrte a vizet, s tompa bódultságban, álmatlanul aludt aztán hetekig, amit kétnaponta éjjel szakított meg egy kis időre táplálkozás végett. Két hónap alatt a szilánk körül keményedni és fényesedni kezdett a burok, s apránként újabb és újabb gyöngyházrétegek rakódtak rá. Az idegen test benne belül lassacskán megszokottá vált, s a kagyló rájött, ha kilökni magából már nem tudja, legjobb, ha vastagon beburkolja, fényes tokba zárja a tőrét.
Így teltek a hónapok, évek, és lett egyre nagyobb és fényesebb, simább és kerekdedebb a gyöngy, a fájdalom furcsa ajándéka. Fénye telt, szivárványosan rózsás volt, mint a hajnalok derengése messze keleten, selymes felülete sima, mint egy ifjú leány hibátlan bőre, s a gyöngy növekedésével együtt a fájdalom emléke, mint nyomasztó álom a nappalok józan fényében, halványulni kezdett.
És egy éjjelen visszatértek a régi álmok, a kagyló álmai a fehér homokos partról, a bíbor naplementékről, mélyzöld pálmafákról, illatos kókuszdiókról, rikoltozó papagájokról, áttetsző medúzákról, tarka halacskákról, rubinvörös korallokról és a narancsszínű tengeri csillagokról. Álmaiban olykor a tenger és az ég érintőpontjánál, a horizonton valami titokzatos, tündöklő és hívogató fény is vibrált, s míg álmodott, valami csendes, tompa sajgás, sajgó rezzenés moccant a belsejében a gyöngy körül.
Értékes volt-e a testével növelt, kínjából fakadt ékessége, szivárványos gyöngye? Amíg élt, nem derült ki sosem, fürkész kagylóvadászok nem járták arrafelé a vizet, s a fürdőzők elkerülték a kis szikla környékét, érdes és veszélyes terepet sejtve a tövénél. A kagyló fájdalma és gyönyörűvé lett titka az övé maradt egészen, és amikor eljött az utolsó éjszakája, a beszívott vizet gyengéden bocsátotta ki magából, és rózsaszín kagylóhúsa moccanatlanná, majd merevvé vált, sötét palástja, kétszárnyú tokja nyitva maradt.
A nappalok sodrásában lassan szétmállott elszürkülő teste, és a kagyló egyetlen kincse, a gyöngy kiszabadult fogságából. A víz sodra a nyílt tenger fele vitte, aztán egy langyos áramlat átkarolta, és elvitte messze-messze, egy távoli tengerpartra, ahol fehér, apró szemű homok villódzott a sekély víz tükre alatt, bíbor fényben tündökölt minden naplemente, a kókuszpálmák, papagájok lakta partvidék türkiz vizű kis lagúnát ölelt körül, a vízben ezernyi apró, tarka halacska játszadozott, lustán úszó medúzák lebegtek a víz színe alatt, és tengeri csillagok, vörös korallok lélegeztek csendesen az éltető, kristálytiszta vízben. A gyöngy fennakadt egy terebélyes korall ágai közt. A nap fénye gyakran elérte és megsimogatta a víz alatt, és ilyenkor selymes fénye felizzott, szivárványosan ragyogott. Egy kis sárga halacska a barátja lett, gyakran elbeszélgettek a múltról s az örök jelenről, s azt mondják, a gyöngy el nem enyészett, ott van most is a vízben, és néha, ha a bálba elindul, a legtisztább, leggyengédebb szívű tengermélyi királylány csillogó fejékébe tűzi szelíden.