Szilágyi Zsófia Emma | „Jóság van az azonosságban is és a különbségben is” – beszélgetés Iancu Laurával

Szilágyi Zsófia Emma 2021. március 09., 07:27

Iancu Laura verseinek igazi kötőanyaga a lélek erejéből táplálkozó hit. Költészetéhez a lét misztériuma, annak szüntelenül megismétlődő drámája és az emberi esendőség is éppúgy hozzátartozik, mint a krisztusi példázat, amely a bizalomról, a megváltásról, az emberi lélek, az emberi értékek halhatatlanságáról beszél.

Iancu Laura - Fotó: Ficsor Márton

– Számos interjúban az egyik legalapvetőbb kérdésként merül fel önnel kapcsolatban a felcímkézéssel, a kategorizálással való viszonya; legyen szó származásról vagy akár a hitbéli hovatartozásról. Mit gondol, az ember miért mindig a különbségekre fekteti a hangsúlyt, amikor sokkal több a közös vonás?

– Nem tudom, mi motiválja a kérdezőt. Mindenkit talán más-más kérdés foglalkoztat. Magam is tapasztaltam azt, hogy valaminek a meghatározása, körülírása során sokkal könnyebb, kézenfekvőbb felsorolni azt, hogy mi nem egy adott dolog, mint az, hogy mi. Ez a dolog természetéből is fakad. Az újat úgy ismerjük meg, hogy megvizsgáljuk, miben különbözik a régitől – így tudjuk meg, miben más, miért új. Ha egyek, egyformák vagyunk, miről beszéljünk? Ha egység vagyunk – na, akkor van miről beszélni! A címkézés is rendben van – a gondolkodásunk rendszerező, strukturált. Akár a különbségeket, akár a közös jegyeket vesszük szemügyre, igen, vannak típusok, kategóriák, tendenciák stb. A kérdés az, hogy merünk-e a mélyre evezni? Ha a kérdező kíváncsi és nyitott, teljesen mindegy, hogy mire fekteti a hangsúlyt. Ha kíváncsi és nyitott és urambocsá’ még bízik is, minden esély adott ahhoz, hogy a vad vihar, a felkorbácsolt hullámok közepette (vö. Mk. 4,35-41) megtapasztalja: nincs veszélyben, nincs veszedelem. Jó, jóság van az azonosságban is és a különbségben is.

– Kíváncsi vagyok, mi a véleménye arról, ha azt mondom: az ember azért bizonytalan a másikkal vagy akár a környezetével szemben, mert önmagát sem ismeri.

 – Mindenképp egymással összefüggő jelenségek. De a dolog – szerintem – nem ilyen egyszerű. Mert mi a bizonyosság arra, hogy ha majd egyszer az önismeret eléri önön csúcsát, helyes, pontos és végleges lesz? És mi a garancia arra, hogy ennek a folyamatnak egyenes következménye lesz a környezet iránti bizalom kialakulása? Az önismeret – szerintem – olyasféle, mint a hit. Élethosszig tartó folyamat, történés. Az önismeret (én) és a környezet (a másik ember) viszonya terén én inkább az örökös dialektikát látom.

Fotó: PIM

– Ha valaki azt állítja, hogy fel tudná áldozni magát egy közösségért, mit árulhat ez el arról az emberről?

– Fogalmam nincs. Kézenfekvő azt mondani, hogy az illető saját életénél valami mást többre tart. De ez így egy mindenestül komolytalan mondat. Arról a konkrét esetről lehet csak beszélni, ami a kérdésben foglaltak szerint megtörtént.

– Képes volna a közért feláldozni önmagát? Nem feltétlenül messiási értelemben.

– Azon a helyen, ahonnan én nézek az életre és a világra, tehát ezen a helyen ilyen kérdés nem létezik. Ez semmi esetre nem lehet elvi szintű, elvi természetű kérdés. Legfeljebb „helyzet” formájában jelenhet meg. És a döntés adott helyzetben születik meg. Jézus Krisztus áldozata megváltotta az embert (az áldozattól). És ez az áldozat elég nagy áldozat, ráadásul örök, mindenre kiterjed és végérvényes.  

– Vannak dolgok, amelyeket még mindig nehéz/nehezebb artikulálnia? Miből eredhet ez a nehézség?

– A nyelv valamennyit tud közvetíteni abból a merítésből, amit a tudatunkkal, érzékszerveinkkel megismerünk és megtapasztalunk, de az immanens valóságot soha nem fogjuk kimeríteni – és természetfeletti összetevőjét sem. És elbeszélni sem.  Ez a művészetre, a tudományra is érvényes – szerintem. Ott tartunk, hogy azt a keveset, amit megismertünk, korrigáljuk, átírjuk, újrafogalmazzuk. Az egészről szinte csak hamis mondatokban tudunk beszélni. A tudománytörténet kritikaikiadások-sorozat. Az artikuláció nehézsége – esettől függően – sok minden lehet.

Fotó: Parragi Zoltán

– Ha az egész eddigi életét áttekinti, van-e olyan dolog, amiben sosem fog megváltozni és titkon még örül is neki? Bármi, ami a személyiségéből adódóan kvázi örökre szól.

– Talán a bennem rejlő ellentmondásosságokat említeném meg. Azt nem mondanám, hogy öröm ilyesmiket viselni. De úgy működnek bennem, mint a Nap az égen. Nélkülük besötétednék.