Isten az elmúlt kétezer évben egy történeten keresztül van jelen leglátványosabban az életünkben – Jézus Krisztus történetén keresztül. Aki hisz abban, amit az Újszövetség állít (hogy a lélek és az üdvösség megtestesülése pár évig emberformában kóválygott Palesztinában, tett ezt-azt, mondott ezt-azt, megölték, aztán feltámadt, ezt néhányan látták, meg is lett az eredménye, lásd kereszténység címszó), annak Jézus Krisztus sztorija nemcsak egy történet a sok közül, hanem az egyetlen valódi történet.
A hit ajándék, a Názáreti Jézus főszereplésével elmesélt újszövetségi történet létezése viszont vitathatatlan tény, és az is, hogy nem írtak azóta se jobbat. Van benne minden: izgalmas és egyedi karakterek, fordulatok, árulás, bűn, szenvedély, béke és erőszak, és természetesen katarzis. A nyugati kultúrkör össztársadalmilag kétszer emlékszik a kétezer éves történetre: karácsonykor (a születés) és húsvétkor (halál és feltámadás).
Jézus Krisztus személyéről és az evangéliumról olyan filmet készíteni, ami a maga teljességében ragadja meg mind a személyt, mind a történetet, mind az üzenetet, igencsak nehéz, és a mozgókép kicsit több mint százéves története alatt nem is sikerült. A filmnek megvannak a maga technikai korlátai, valamint az az apróság sem segít, hogy a filmeket emberek készítik embereknek, az emberi gondolkodás, a kreativitás és az ebből fakadó gőg minden behatároltságával. Amikor az ember az Istent próbálja eljátszani, netán megfejteni, az kicsit olyan, mintha egy ötéves gyerek dolgozná fel a Hamletet: nagyon cuki meg minden, de a dán királyfi személyiségének komplexitását egy mégoly tehetséges ovis sem tudja plasztikusan visszaadni.
Időtlenség vs képeskönyv-illusztrációk
Ha úgy tekintünk Jézus történetére mint bármilyen történelmi eseményre (megtörtént, elmúlt, van eleje, közepe, vége), akkor a spirituális lényeg kimarad belőle. Ha komolyan vesszük a sztorit, netán a hit szemüvegén át nézzük (vö.: Hitben járunk, nem látásban, 2Kor 5,7), akkor viszont Jézus története nem zárult le, ma is tart, és a jövőben is várható a címszereplőtől néhány meglepetés (lásd Jelenések könyve). Az emberi lineáris időtapasztalat szerint (múlt-jelen-jövő) tehát nehezen értelmezhető és megélhető az az időtlenség, amiben az Isten(i) van, és a történetnek ezt a jelenvalóságát egyetlen Jézussal foglalkozó film sem vállalja be – lezárt történelmi aktusként tekintenek a sztorira, és ezzel épp az egyik lényegétől fosztják meg. Ennek ellenére persze remek történelmi képeskönyvek készültek az elmúlt száz évben (az 1927-es Királyok királyától Zeffirelli Názáreti Jézusán át A világ legszebb történetéig), de az élő Jézushoz az evangéliumi cselekményfordulatok beépítésén, valamint a tanítások bemutatásán kívül nincs sok közük.
A másik probléma a názáreti történetével kapcsolatban, hogy minden film értelmezés, mégpedig emberi értelmezés, annak minden időbe vetett korlátozottságával, elfogultságával. Mozgókép-művészeti szempontból például az egyik leggyönyörűbb Jézus-film Pier Paolo Pasolinitől az 1964-es Máté evangéliuma, annak ellenére, hogy a rendező anarchokommunista forradalmárként mutatja be Jézust – ami egy lehetséges politikai-társadalmi olvasat, de pont az a transzcendencia hiányzik belőle, ami az evangélium értelme. Az üdvtörténet nem a termelési eszközök minél hatékonyabb elosztásáról, hanem a lélek halhatatlanságáról, a megváltásról és a feltámadásról szól. Ugyanakkor ami miatt kiemelkedően izgalmas a Pasolini-féle verzió, azok a képre rögzített emberi pillanatok és rezdülések, az arcok, a tekintetek, amelyekben megjelenik az a transzcendencia, az emberen túli fény, ami a film átideologizált Krisztus-alakjában nincs annyira meg.
Sátán sátán hátán
Az elmúlt kétezer év egyik legérdekesebb kulturális jelensége, hogy Jézus személyét képtelenség akár támadni, akár parodizálni. A képi ábrázolásokat persze lehet (főleg, hogy jó néhány magát komolyan vevő ábrázolás is inkább paródiának tűnik. Például én hívő vagyok, de a sztenderd ábrándos tekintetű-hosszú hajú-hippi Jézus-képtől mindig vigyorognom kell – de ez személyes ízlés kérdése), a példabeszédeket is lehet, a különböző felekezeteket is, a vallásos külsőségeket, sok mindent – de magán a személyen nincs fogás, Istenről lepereg az ilyesmi. Legyen az ember mégoly szellemes, okos, intelligens, tehetséges, frivol, gúnyos, legyen akár Voltaire, akár Nietzsche, az igazság és az élet megtestesülésével egyszerűen senki sincs egy ligában.
Ha végignézünk a filmtörténet legnagyobb botrányt kiváltó alkotásain, Buñueltől Scorseséig, akkor is azt látjuk, hogy még a legbátrabb művészek és a legharcosabb ateisták sem mernek igazán radikálisan kísérletezni a Jézus-történettel, pusztán a felületet karcolgatják. Nem a történet gyökerén keresnek fogást, hanem a következményeken – a vallásos viselkedésen, a különböző felekezetek ilyen-olyan képviselőin vagy magukon a felekezeteken (a katolikus egyház tudna erről mesélni), néha teljes joggal.
Az egyik legradikálisabbnak tartott, teológiai kérdéseket is felvető film, A Krisztus utolsó megkísértése például kifejezetten unalmas, a botrányt kiváltó rész (miszerint Krisztust a kereszten megkísérti a sátán azzal, hogy boldog párkapcsolatban, teljesnek mondható emberi életet élhetne Mária Magdolnával, szex, gyerekek, rock and roll) pedig egy emberi perspektívából feldobott gondolatkísérlet, ami a boldogság (és a kísértés) netovábbjának a szolid családi életet jelöli meg. A Krisztus utolsó megkísértésének ennek ellenére van egy óriási – nem teljesen akaratlan – hozadéka a filmes Krisztus-ábrázolatban: ez a címszerepet alakító Willem Defoe alakja, aki nem egy kenetteljes hippinek tűnik, hanem jobb pillanataiban egy pszichopata őrültnek. Tény, hogy Jézusra is így néztek egyes földi kortársai, akik nem a megváltót látták benne, hanem valaki egészen mást (és aminek a keresztre feszítés lett az eredménye).
„Mi a neved, zsidó?”
Egyedül egy európai brigád, a brit Monty Python volt olyan bátor, hogy Jézus földi tevékenységének idejére helyezett egy – a megváltó működésével párhuzamosan futó és arra több szálon rímelő – igen csak szarkasztikus sztorit (Brian élete). Alapvető félreértés azonban a Brian életével kapcsolatban, hogy a film Jézust parodizálja – szó sincs erről. A Brian élete minket, embereket parodizál. Azt mutatja be, hogy miként reagál a saját világi mindennapjai szerint élő és a transzcendens iránt nem nyitott ember, ha megjelenik az emberfeletti a világban – pont úgy, mint a meggyógyított leprás, aki nem az új életnek örül, hanem az elveszett koldusmegélhetésén bánkódik, vagy mint azok a hegyibeszéd-hallgatók, akik, miközben elhangzik a recept a valódi, boldog életre, amiatt kerülnek konfliktusba (majd verekednek össze), hogy kinek mekkora az orra.
A Brian életében Jézus személye meg sem jelenik, pusztán áttételesen – a főszereplő Brian sorsán keresztül azt látjuk, hogy az a materiális világi értékrend, amelyet nem érint meg a fény, mennyire kifacsarható, és a vérkomolyan vett dolgok (harc az önmegvalósításért, a politikai víziókért stb.) valójában mennyire abszurdak és súlytalanok. A szkeccsfüzérként összeálló film máig szórakoztatóan mutatja be az emberi önmegvalósítás gőgjét (például az Eric Idle játszotta férfi alakján keresztül, aki inkább nőként élne, ezért Lorettának kell őt nevezni – és hangosan követeli, hogy bár biológiailag képtelen rá, de legyen joga gyermeket szülni – a Monty Python több évtizeddel előre megjósolta és parodizálta is az identitáskereső nemi káoszt), a politikai-társadalmi radikalizmus abszurditását (a „Mit adtak nekünk a rómaiak?!” szkeccs a titkos zsidó-ellenálló gyűlésen, amire a válasz, hogy kábé mindent, de akkor is, azonkívül semmit!), a képmutató vallásosságot (ami Jézus személyétől független, és az emberi gyengeségekről szól, nem az Istenről), a csordaszellemet, a manipulálhatóságot („Mindannnyian egyéniségek vagytok!”), és az angolszász hurráoptimizmus ürességét (a keresztrefeszítettek záróéneke, amely az élet napos oldaláról szól). A Brian élete annyiban formabontó, hogy a krisztusi történet sarokpontjait használja fel, hogy görbe tükröt tartson a társadalom elé, de a spirituális mélységre nem törekedtek az alkotók, így azt nem is érdemes keresni a filmben.
A filmművészet (csakúgy mint az összes többi művészeti ág) képtelen Jézus Krisztus történetét a maga totalitásában bemutatni. Isten elkészítette erről a maga filmjét (lásd evangélium), és ha hiszünk benne, a belső moziban megnézhető bármikor – de a celluloidalapú, netán digitális, színes-szagos mozgóképtől várni a történet átélését és megértését hiba lenne. A mozi éppen olyan időbe vetett, suta és esetlen emberi próbálkozás, mint bármi, ami megpróbálja emberi léptékkel uralni az evangéliumi sztorit. Ám hiába repült el kétezer év: a történet él, és ezzel, ha máskor nem, minden húsvétkor szembesülhetünk. Valódi és kortárs lesz mindig, mint a születés, a kísértés, a bűn, a szenvedés, a halál – és a feltámadás.