Pekár Tibor | Lányi Ernő naplójából

Két év múlva, 2023-ban pedig halálának 100. évfordulójára kellene emlékeznünk – legalább nekünk, szabadkaiaknak, akik néha elsétálunk a Bajai úti temetőben lévő síremléke előtt, amely alatt örök álmát alussza a város legkiválóbb polgárainak egyike: Lányi Ernő.

Nagyon helyénvalónak találnám, ha a zeneiskola a jubileum alkalmával felvenné egykori igazgatójának a nevét. Ezzel méltó emléket állítanának neki.

Még van idő ezen elgondolkodni.

Lányi Ernő zsidó származású, német anyanyelvű, magyar zeneszerző. Életében – élt 1861-től 1923-ig – egyike volt a legismertebb és legelismertebb magyar komponistáknak, kórusműveit és dalait országszerte énekelték. Több magyarországi városban tevékenykedett, legtovább Máramarosszigeten (1886–1888), Székesfehérvárott (1890–1892), Egerben (1892–1901), Miskolcon (1901–1906) és Szabadkán (1907-től haláláig). Ezekben a városokban jelentős mértékben fellendítette a zenei életet: zeneiskolákat alapított, azokban tanított, kórusokat vezetett, és vitt sikerre, hangversenyeket szervezett, és azokon maga is tevékenyen részt vett, mindemellett szorgalmasan komponált. Szerzeményei rendre megjelentek nyomtatásban, és igen keresettek voltak.

Szabadkára 46 évesen érkezett, s mivel itt töltött legtöbb időt, itt fejtett ki legnagyobb tevékenységet. A zeneiskola igazgatói posztját töltötte be, ami azt jelentette, hogy ő lett egyben a Szent Teréz-templom karnagya – regens chorija – is. A templomban az ének- és a zenekar kiegészítésén fáradozott, a templomi zenekart városivá alakította. A zeneiskolát megreformálta: a tananyagot összehangolta a fővárosi zeneiskolák tananyagával, a tanári kart jól képzett pedagógusokkal egészítette ki, aminek köszönhetően az érdeklődés a zeneiskola iránt jelentős mértékben megnőtt. Ezenkívül kézbe vette az 1889 óta létező dalegyesület irányítását, s azt az ország egyik legsikeresebb kórusává tette. A fiatalok zenei nevelése mellett fontosnak tartotta a közönségnevelést, amit a Szabad Líceum keretén belül tartott népszerűsítő előadásokkal végzett nem csekély eredménnyel. Hangversenyeket rendezett hazai és külföldi művészek vendégszereplésével, és zongorakísérőként ő maga is sűrűn pódiumra lépett. Gyakran hívták az országos dalárversenyekre, ahol zsűritagnak választották, és pályadíjat nyert kórusműveit énekelték. Legnagyobb tette mégis talán az volt, hogy megalapította a Szabadkai Filharmóniát, s azzal rendszeresen rendezett hangversenyeket. A komolyzene kedvelői így megismerkedhettek a klasszikus zeneirodalom legjelentősebb zenekari műveivel, a szólisták pedig a kor legkiválóbb hazai és külföldi művészei voltak: Hubay Jenő, Vencel Béla, Szendy Árpád, Bartók Béla, Basilides Mária, Pablo Casals és még sokan mások.

A fentiek többé-kevésbé közismert adatok, én magam is többször és részletesen foglalkoztam velük megjelent írásaimban (például a Bácsország 2013-as 3. számában). Emellett van a sokoldalú Lányinak még egy „oldala”, amelyet kevesen ismernek, ez pedig az irodalmi tevékenysége. Kenyeres Kovács Márta, Lányi életének és munkásságának első igazán jelentős kutatója említi, hogy fiatal korától kezdve haláláig írt verseket (Kenyeres Kovács Márta: Régi nóta, híres nóta, Életjel, 1976). Egy versgyűjteménye nyomtatásban is megjelent 1899- ben Boroszlóban (Wrocław, a mai Lengyelország területén), Consonanzen und Dissonanzen eines ungarischen Musikers (Egy magyar muzsikus konszonanciái és disszonanciái) címmel – természetesen németül. A verseskötet második részében naplójegyzetei olvashatók, amelyeket ugyancsak vers formában írt, s azt a címet adta nekik, hogy Tagebuchblätter in zwangloser Form (Naplójegyzetek szabad formában). Kenyeres Kovács Márta idéz is ezekből a versekből néhányat – a saját fordításában –, s megemlíti, hogy létezik ezenkívül még két kötetre való naplójegyzet, amelyek azonban mindmáig kiadatlanok maradtak.

A korabeli újságokat lapozgatva több alkalommal is rábukkantam Lányi naplójegyzeteire, s most ezekből adok közre egy csokorra valót.

A legkorábbiak (?) – mintegy húsz – a Miskolcz című újságban láttak napvilágot 1881. január 6-án, s Naplómból címen jelentek meg Papp Dezső fordításában:

Mivel a költés nem igen akar menni, a gondolkodásra adom magam

A türelem kedvenc gyermeke a restségnek.

Szerelmet festeni mily szépen tud a költő, s valóban szeretni mégis mily ritkán.

Mi a hit a legtöbb emberre nézve? Az isten örökké tartó elnézésének tudata.

A július 14-én ugyanabban az újságban megjelent naplójegyzeteknél nem szerepel fordító neve, ezek tehát már eredetileg is magyarul íródtak, vagy maga az írójuk ültette át őket magyarra. Íme ezek közül is néhány:

Mi a halálos bűn? Felebarátunk hibája. S mi az emberi tévedés? Önvétkünk.

Ha elveszted is hitedet az emberekben, igyekezzél megtartani azt önmagadban.

Rossz kávéba sok cukor, s csúnya nőkkeli társalgáshoz sok bók szükséges.

A szerelem költővé tesz mindenkit, legalább kedvesére költ oly tulajdonságokat, mikkel az nem bír.

Az Ellenzék 1882. október 26-ai számában megjelent naplójegyzeteknek már az Aphorismák nevet adta:

Mindenképpen eredeti akarsz lenni? Állj a fejedre, barátom!

Az igazi szerelem ismertető jele az érzelem, vagyis a vágy: önmagát feláldozni tudni.

Ő művészi jellem, mondják, azaz neki kiváltsága van arra, hogy jellemtelen legyen.

Másnap az aforizmasorozat ugyanabban az újságban folytatódott:

A szenny és mocsok úgy a vízben, mint az életben a felszínen úszik.

Nagyon kevés az olyan ember, ki megérdemli, hogy megmondjuk neki az igazat.

Óh, te mindent merő, és mindent tönkretevő kontárság!

A Magyar Polgár 1883. április 4-ei számában már Apróságok cím alatt jelentek meg a még mindig csak 22 éves Lányi bölcs gondolatai:

Jellemző viszonyainkra, hogy hangverseny rendesen csak akkor sikerülhet, ha tánc követi.

Milyen könnyű a mathesisben adott tényezőkkel dolgozni, és milyen nehéz az életben!

Nincsen a világon olyan férfi, ki egy nemes nő igaz szerelmére méltó lehetne.

Egy évvel később, 1884. március 13-án ismét új cím alatt – Egy pesszimista naplójából – jelentek meg aforizmái a Magyar Polgárban. Íme három, a rövidebbek közül:

Az életbe lépő emberre ezer kötelesség és kevés jog várakozik, de igazságosság – semmi.

Gyakorold erőidet, edzed izmaidat és vesd meg az emberi igazságot.

Gyönge poéták sok olyat tartanak kimondhatatlannak, amit nem tudnak kifejezni.

1884. április 29-én is a Magyar Polgárban jelentek meg újabb pesszimista gondolatai. Ezúttal egy hosszabbat idézünk:

Egy magányos égi kamrában dolgozott az Úristen legnehezebb művén, a tökéletes emberen. Az ajtó zárva volt, az ablakok elreteszelve, és a munka a gonosz hatalmak ellenséges befolyásától mentnek látszott. De ravasz az ördög. A kulcslyukon át lehelletet bocsátott a kamarába, oly gyenge lehelletet, hogy azt még az Úr sem érezte, s a mű nem sikerült.

Nincs tökéletes ember. Az ördög lehellete az irigység.

1889-ben az Ország-Világ augusztus 24-ei számában találkozunk Lányi naplójegyzeteivel ismét:

Mióta Darwin fölfedezte, hogy majomtól származunk, minden majom embernek képzeli magát.

A zene nemesít – de nem a muzsikusokat.

Mégis vannak csodák! Akadtam egy tanulóra, aki az új tanítója előtt a régit nem ócsárolta.

A Keszthelyi Hírlapban is jelentek meg gondolatai – éppen ezen a címen –, mégpedig 1903. május 31-én:

A legtöbb ember leteszi az ésszerűség pápaszemét, mert bölcsen belátja, hogy jobb vakon jóllakni, mint látva koplalni.

Hogy el ne bízza magát Ádám a földön, midőn egyedül oly boldogan élvezte a lét örömeit, Isten asszonyt adott neki.

A művészetek megsemmisülése a zenénél fog kezdődni, mert abban kontárkodik a legtöbb dilettáns.

1909. április 10-én ismét az Ellenzék című lap közölt gondolatai közül néhányat:

Akárhogy is lépdegélünk, akármilyen hosszú lépésekkel is – az állatvilágból ki nem jutunk..

„Nem értek a klasszikus zenéhez.” Ezt minálunk még az úgynevezett művelt embertől is lehet hallani. És az még csak nem is pirul e vallomásnál.

Útálom a bort, mert legtöbb esetben hamis, hazug lelkesedést szül. Ez éppen a mi szegény hazánkban sok-sok bajnak az okozója. Józan fejjel lelkesedni a szépért, a jóért – ezt kell megtanulnunk!

Efféle gondolatok jártak a fejében annak a művésznek, akinek Szabadka olyan sokat köszönhet – de nemcsak Szabadka, hanem az egész Trianon előtti Nagy-Magyarország –, s aki kereken 160 évvel ezelőtt pillantotta meg a napvilágot Pesten – Budapest ugyanis akkor még nem létezett. Július 19-én lesz a születésnapja.