Miért kell minden félresikerült bevetésnek az igazgató irodájában végződnie? Eddig senki nem magyarázta el, hát kénytelen vagyok magamban morfondírozni. Közben az öreg Kaskantyú befelé mosolyogva méreget minket. A többi tiszt mellettem: Király, Petrovics és Isépy. Osztályunk vezetője meg – Kotor-Nagy, de magunk közt csak Kotormánynak hívjuk – a tőle megszokott fontoskodó modorral vázolja bődületes rémtettünket. Egy szerencsénk, hogy nem irodalomtanár, mert még eposzi kellékeket is használna.
Miért kell minden félresikerült bevetésnek az igazgató irodájában végződnie? Eddig senki nem magyarázta el, hát kénytelen vagyok magamban morfondírozni. Közben az öreg Kaskantyú befelé mosolyogva méreget minket. A többi tiszt mellettem: Király, Petrovics és Isépy. Osztályunk vezetője meg – Kotor-Nagy, de magunk közt csak Kotormánynak hívjuk – a tőle megszokott fontoskodó modorral vázolja bődületes rémtettünket. Egy szerencsénk, hogy nem irodalomtanár, mert még eposzi kellékeket is használna. Meg sem lep: olyan részletek derülnek ki, amelyekről ez idáig mi magunk sem tudtunk. Azért csak fapofával hallgatjuk. Kaskantyú igazgató úr pedig – nekünk fizikát tanít, már ha éppenséggel nem ebédelni megy helyette – jól láthatóan koncentrál a kedvenc töri tanárunk képzelgéseire. A mögötte lévő ablak üvegén szépen visszatükröződik az előtte lévő monitor is: most nyitotta meg az aknakeresőt. Addig jó, amíg elfoglalja magát valamivel.
Épp a bonyodalom következik: készakarva és szánt szándékkal ijesztettünk rá az amúgy mintadiák – ezt fontos volt kihangsúlyozni – Dömő Ágostra, aki fejjel előre, hason csúszva végigszánkázott a hotel lefagyott lépcsőjén, és eltörte mindkét kezét. Ezzel a lendülettel mindjárt fény derül arra is, hogy a személyzetet is mi fizettük le: véletlenül se takarítsák le a jeges feljárót.
Ágost egyébként egy nyalizó ficsúr, aki nagyon menőnek hiszi magát. Ha véletlenül nem kitűnő osztályzatot kap, addig vergődik, amíg ki nem javíthatja valahogy, pedig az átlaga attól még bőven meglenne. Az effajta jelenetek láttán nyúl a fél osztály a hányózacskója után. Mégis ki akarná eltörni az ő aranykezeit? Senkinek eszébe nem jutna – naponta három-négy alkalomnál többször. Amúgy meg magára vessen. Annyira okos, mégsem jött rá, hogy az ellenséges tűz elől nem a jeges lépcső irányába kéne ugrani. Úgy látszik, ha helyzet van, nem forognak olajozottan azok a kifinomult agytekervények. Legalább megtanulja, hogy az életben nem lehet toporzékolni egyet, aztán azonnal javítani. Egyelőre kár is rá több szót pazarolni.
Kotormány előadásának közepén én is befelé kezdek mosolyogni. A fiúkkal összenézve sejtem, ők is ugyanarra gondolnak: ha tudná, mi mindent hoztunk még tető alá a sítúra folyamán, legalább háromfelvonásos monodrámát kéne most előadnia, aminek a tetőpontja eltanácsolásunk volna.
Az egész azzal kezdődött, hogy csak világosban volt megengedett a síelés. Viszont a nappalok rövidek, az éjszakák meg hosszúak. Rengeteg szabadidő szakadt a nyakunkba, és kötelesek voltunk értelmesen eltölteni. A végzősök vízipipa esteket tartottak az osztályfőnökük beleegyezésével, ami az első alkalom első öt percében még érdekes is lehetett. Mások a faházakat elhagyva a hotelbe mentek internetezni, biliárdozni vagy pingpongozni. Ez mind szép és jó, de mi egyiknek sem láttuk értelmét. Mivel említésre érdemes lányok nem igazán akadtak tíz kilométeres körzetben, kénytelenek voltunk másféle, hozzánk méltó feladatok után nézni. Azok az alsósok is így voltak vele páran, közlegényként csatlakoztak a speciális különítményhez.
A késő délutáni sötétség leple alatt zajlottak a küldetések. Eleinte beértük azzal, hogy annyi havat dobáljunk be szellőztetés közben a faházakba, amennyit bírunk. Nem volt sok időnk, de szervezetten dolgoztunk, és kereket oldani is mindig sikerült a megbeszélt menekülő útvonalakon keresztül. Amikor már az egész síparadicsom területén csak hajnalban merték kinyitni az ablakot – legalábbis ez volt az elméletünk –, kénytelenek voltunk egy rendkívüli gyűlést összehívni, újabb ötletek kellettek.
Vannak diáktársaink, akiknek alapból olyan a fejük, hogy kérik a pofont, és vannak, akik a viselkedésükkel ki is érdemlik. Előbbi esetben nem feltétlenül kell lépni, utóbbiban viszont irányelv. Persze a pofozkodás önmagában nem valami nagy ügy, ha lehet, sokkal stílusosabban dolgozunk.
Mivel az ablakok bezáródtak előttünk, kénytelenek voltunk az ajtókat használni. Petrovicscsal és Isépyvel belopództam a végzősök egyik irritáló brancsának rezidenciájába – egy ideje megfigyelés alatt tartottuk őket. Király odakint őrködött az alsós közlegényekkel. A célpontok közül az egyik a zuhanyzóban dudorászott, a többiek az emeleten kártyáztak. Isépy hozta a hóval teli felmosóvödröt, Petrovics jól látható helyen hagyta a figyelmeztetést, és óvatosan kinyitotta az egyik földszinti ablakot, én a faház kulcsait kerestem. Meg is lett valamelyik síkabátjának zsebében, aztán jelt adtam a fiúknak.
Petroviccsal a küszöbön várakoztunk, kezem a kilincsen, Isépy meg már a fürdőszobában. Annyi gőz áradt kifelé, hogy eltűnt a szemünk elől. Azt azért jól hallottuk, amikor a bent zuhanyzónak egy egész vödörnyi meglepetést szerzett. Nem lehetett kivenni, kinek a nevét ordítja – jó eséllyel azt hitte, hogy a sajátjai szórakoznak vele –, de fogadkozott, hogy azt a valakit az anyja hátán teszi majd magáévá, finoman fogalmazva.
Kívülről zártuk rájuk az ajtót, majd a kulcsot lepasszoltuk Királynak. A sípályák lankáinak irányába menekültünk. Odabent már nagy volt a felfordulás, amikor Király a résnyire nyitott ablakon keresztül visszacsúsztatta a kulcsot a radiátor mögé. Amikor már a sípálya túlsó végén, a fenyves tövében fújtattunk, megkérdeztem Petrovicsot, mit írt pontosan a cetlire. Azt mondta, csak egy tanácsot, Vésztői, semmi többet: a sífelvonónál hátul van a sor vége. Így történt, hogy felsőbbrendűségi komplexusos végzőseink közül néhányan a hét hátralévő részében az ablakon keresztül jártak-keltek. A sorban állás mikéntjét azért nem sikerült maradéktalanul elsajátítani, de a reváns így is, úgy is megvolt.
Alsós tagjaink kérésére az osztályuk krémjének körében is kénytelenek voltunk rendet tenni. Minden nyelvtudásunkat összeszedve írtunk egy szívecskékkel díszített levélkét, amelyben néhány szlovák lány, név szerint Branislava, Petrana, Helena és Nataša vallott szerelmet célpontjainknak, és titkos találkára invitálta őket a 207-es szobába, este tízre. Az utóiratban az állt, csöndben jöjjenek, az ajtó nyitva lesz. A szlovák csoport a hotel második emeletén volt elszállásolva, mi is csak némi felderítő munka után jöttünk rá, hol lakik a két, nyugdíjazás előtt álló nevelőnő, aki éjszakánként vigyáz rájuk. Eléggé fel volt spannolva mindkettő idegrendszere, mert néhány szoba lakói éjjel-nappal keverték a bajt, velünk ellentétben ész nélkül. Mindenesetre ez a mi malmunkra hajtotta a vizet.
A levél elérte a kellő hatást, a célpontok másról sem ábrándoztak vacsora közben: találgatták, melyik lehet Branislava és melyik Nataša, mi lesz majd, ha éppen csak törölköző lesz rajtuk… Az egyik nagyokos fontoskodva jegyezte meg: előfordulhat, hogy a balkonon kell elbújniuk, esetleg arra menekülni. Bizonyos szemszögből nem is jártak túl messze a valószínű forgatókönyvek halmazától. Azért csak fapofával hallgattuk őket a másik asztal mellől.
Fél tízre osontunk a faházuk tövébe, nem is kellett sokat várni. A hotel bejáratáig együtt követtük őket, de bentre nem lett volna célszerű egynél több embert küldeni, a többiek maradnak a 207-es erkélye alatt. Kő-papír-ollóztunk, Isépy ment. Ami odabent történt, az ő jelentéséből tudom.
A második emeleten viszonylagos nyugalom volt, néhány szobában lármáztak még. Az alsós célpontok lélegzetvisszafojtva lestek ki a folyosóra, aztán álldogáltak egy ideig a 207-es előtt, majdnem összevesztek azon, hogy ki menjen elöl. Isépy már azon volt, hogy valami zajt csapjon, aztán mégsem kellett. Az ajtóhoz lopakodva tisztán hallotta, mit beszélnek odabent. A szoba üres volt, az egyik mindjárt kitalálta, hogy a lányok csakis a zuhanyzóban lehetnek. A legjobb lesz, ha elbújnak a szekrényben. A lépcső felől meg már hallatszott a léptek zaja, Isépy a hűtő mögé bújt a folyosó végén. A szoba lakói tényleg törölközőben voltak, olyan szappanszagot árasztottak, mint amilyet Isépy nagyanyja is használ. Miután eltűntek a 207-es ajtaja mögött, már csak a lépcső tövéből hallgatódzott az emberünk. Az artikulálatlan óbégatásba ágyazott meglepett sikkantásokat azért jól hallotta, ahogy mi is odalent. A négy alsós fejvesztve rohant ki a szobából, a lépcsőkön majd a nyakukat törték, aztán a hotelből kiérve ahányan, annyi felé. Az, hogy pontosan mi történt odabent, eddig nem derült ki: másnap úgy hallgattak róla, mint a sír, és valamiért a nevelőnők sem verték nagydobra az esetet. A kezdeti ijedtség után lehet, hogy még hízelgett is nekik az érdeklődés. Azért mi sikeresnek könyveltük el a bevetést.
Majdnem a nyakunkba lett varrva a szerda délelőtt meghiúsítása is. Aznap síelés helyett végül elsétáltunk Osrbliebe, kettes sorban, mint az óvodások. Elég az hozzá, hogy éjszaka valakik beszöktek a kazánházba, ahol a sífelszerelést tartottuk, és a tanáraink sícipőit keményre tömték hóval. A második emeleti erkélyről feltűnően izgatottan nézegetett egy csapat szlovák fiú – már feltűnt, mielőtt még kiderült volna a hecc.
Rivális osztag, igaz, addig csak képtelenül retardált dolgokkal hívták fel magukra a figyelmet. Sílécestül felmásztak az egyik faház tetejére, aztán onnan csúsztak. Az egyik bajkeverő léce ketté is tört, őt is csak a nagy hó mentette meg, bár, ha a fejébe áll bele, az sem segít. A hét elején elrontották a felvonót is, négyen kapaszkodtak egy tányérba, aztán félúton lefelé meglátta őket az ötödik is… A drótkötél nyomban kiugrott a csigák közül, de legalább jól fejbe verte őket. Két órán keresztül oldalazva mászkáltunk vissza a dombra. Tanáraink végül belátták, hogy nem lehet közünk az esethez. Tudták, hogy a kommandózásnál jobban csak síelni szeretünk. Viszont mi aznap bosszút esküdtünk Osrblieért, illetve, ha már úgyis benne voltunk, hozzácsaptuk a leszakadt sífelvonót is.
A legkézenfekvőbb egy egész megtorlóhadjárat lett volna, csak időnk nem volt már. Az előkészületek zajlottak, amikor Ágost keresztülhúzta a tervet. Egyik közlegényünket nem véletlenül hívták Hordónak, majdnem akkora volt széltében, mint hosszában. Adottságaiból kifolyólag inkább hírszerzőként pásztázta a környéket, ha kellett, rossz irányba küldte a minket keresőket, és általában egy zacskó ropogtatni valót szorongatott a kezében. Akkor is egy stratégiailag létfontosságú csomópont közelében őrködött: a faházaktól a hotelig egy lépcső vezetett, már ha valaki nem akart fenéken csúszni. Éppen az oldalsó bokrok takarásában közeledtünk, hogy meghallgassuk a jelentését, ám mielőtt még előbújtunk volna, felbukkant Ágost is. Körbekémlelt a sunyi tekintetével, de nem látott mást a közlegényen kívül. Elég bátornak és persze okosnak érezte magát ahhoz, hogy kiverje a csipszes zacskót a nála fiatalabb kezéből, aztán ráparancsoljon, hogy a földről egye, ahogy a disznóknak egyébként is kell. Mivel Hordó nem mozdult azonnal, még jól sípcsonton is rúgta. Abban a pillanatban nem tudtuk, de talán már éreztük, hogy az utolsó küldetésből nem lesz semmi. A következőben meg hat kőkeményre gyúrt hógolyó csapódott Ágost arcába. A többi meg már történelem – Kotor-Nagy szakterülete, ahogy a fikció is.
Mikor láttuk, hogy nagyobb a baj a kelleténél, nem hagyhattuk Hordót a slamasztikában. Közben visszatért egy másik közlegény is, akire a felsősök radiátor mögötti kulcsának visszacsempészését bíztuk. Mindet azonnali hatállyal elküldtük, amikor ellenkeztek, parancsot kaptak. A hógolyók darabszámát senki nem tudta – kivéve Kotormányt, de ő amúgy is mindent tud, e téren is ezres nagyságrendekig ragadtatta magát –, így mi, a tisztek vállaltuk magunkra az egészet.
Közben kedvenc történelemtanárunk is a végére ért antihőskölteményének, bár az is elképzelhető, hogy csak a levegője fogyott el, és a berekesztés még hátra volt. Azért az öreg Kaskantyú szemfülesen átvette tőle a szót. Miután meghallgatta a mi közlegény és Hordó mentes változatunkat is – itt érdemes megjegyezni, hogy furamód Hordót a törött kezű mintadiák sem keverte bele –, amiből azért annyi kiderült, hogy a kéz- és kéztörést nem előre kitervelt módon idéztük elő, már nem mosolygott se befelé, se kifelé. Azt mennydörögte, hogy Ágost mostantól nyolc kezet kap majd a két törött helyett. Az intő mellett arra ítélt, hogy felváltva gondoskodjunk áldozatunkról, amíg fel nem épül – beleértve a leckék átmásolását, kedvenc verseinek felolvasását, sétáltatását és a többi. Ha kudarcot vallunk, nem az ő intézményében fogunk leérettségizni, tette hozzá. Egy pillanatra olybá tűnt, nyugvópontra jutott az ügyünk, még Kotor-Nagy is elégedetten pöffeszkedett, ugyanakkor az is átvillant az agyamon, hogy a java még hátra van: most jön az eddigi legkeményebb küldetés.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. februári számában)