A sepsiszentgyörgyi származású, de Nagyváradon élő színművésznő mindig is az úgynevezett „megbízható” színészek közé tartozott. A rendezők rábízhattak bármilyen szerepet, mert mindig egyenletesen jól teljesített, és mindig csillogott.
– A kolozsvári BBTE színművészeti karán szereztél színészi diplomát. Szakmailag mennyire készített fel ez az iskola?
– Az alapdolgokra nagyon felkészítettek: figyelem, fegyelem, kitartás, erő, energia, őszinteség. Mert a színház őszinteség és energia! A gondolatok átmennek érzelmekbe. Az energiát pedig mindenki érzi, főleg, ha az érzelmek közvetítik. A jó előadás alkalmával mindez lejön a színpadról, és ha a nézőt megérinti, az egyből érződik visszafelé is. Soha nem tudtam alapjáraton művelni a színházat, mindig úgy dolgoztam, mintha az életem függne tőle.
– Mesélj a munkamódszeredről!
– Sohasem a szöveg volt számomra az elsődleges, inkább azt kerestem, hogy bennem hol van a kapcsolódás azzal a szereppel vagy azzal az illetővel, akit játszanom kell. Hol tudok egy lenni vele. Hol vannak azok a dolgok, ahol már ő vagyok, vagy ő én. Mindig azt éreztem, hogy az a szerep, ami engem megtalált, egy tükör számomra, és ezért muszáj teljes bedobással megcsinálnom, mert tulajdonképpen az én vagyok, vagy egy rész belőlem. Ez nem azt jelenti, hogy magamat elveszítem, hanem egyszerűen azt, hogy azok a tulajdonságok, azok az érzelmek, amik az illetőben vannak, ott vannak bennem is.
– A karakterszerepeknél sem építkezel kívülről?
– Soha. Mindig a figura lelkivilágából, energiájából indulok ki, és onnan jönnek a mozdulatok. Muszáj igazivá alakítanom a figurát belülről, mert a közönség csak a hiteles dolgokra vevő. De ez a rendezőtől is függ. Mert van, aki megadja a paramétereket, s ahhoz te kell majd megtaláld a belső utat. Ezt a módszert sokkal jobban kedvelem, mert nagyobb a szabadságom ilyenkor. Meg kell mondanom, hogy imádom a karakterszerepeket, mert szeretek rossz is lenni, nem csak tündéri.
– Amivel ki tudod adni a negatív érzéseidet is…
– Erre tényleg nagyon jó a szerepjátszás. Amúgy minden embernek ajánlanám a színházat mint terápiát. Szerepjátszás alkalmával senki sem csodálkozik azon, hogy miért sírsz, vagy nem mondja azt, hogy nem vagy normális. Nekem sokszor jólesik sírni a színpadon, vagy kidühöngeni magam. Amit nem mindig tehetek meg civilként, azt megteszem színészként. Így maximálisan ember lehetek, felvállalva minden érzést.
– És miután kijátszod magad, nincs férfi, aki fel tudna dühíteni…
– Az biztos! Egy kemény előadás után úgy ellazulsz, hogy csuda, és olyan vagy, mint a rongy.
– Menjünk vissza odáig, hogy a kolozsvári színművészeti elvégzése után Váradra szerződtél. Foglalkoztattak akkoriban úgy, ahogy szeretted volna?
– Nem nagyon volt fiatal színésznő, így sokat játszhattam. Az Énekes madárral kezdtem, ami nagyon jó indulás volt.
– Magdó szerepében szívesen megnéztelek volna. Hogy sikerült kilábalnod szőkén és kék szemekkel a naiva szerepekből?
– Szerencsém volt. Pár év elteltével olyan rendezők jöttek, akik másfajta szerepekben is kipróbáltak.
– Ennyi év elteltével most már otthon érzed magad Váradon?
– Nagyon. Itt van a családom, a gyermekeim. Itt van az életünk. Szerintem nagyon jó a társulat is, és nagyon jó rendezőkkel dolgozunk. Nem vagyunk sokan, de szuper a csapat. El vannak osztva a feladatok a társulaton belül, mindenki kap szerepet. Nincs az, hogy futtatnak valakit, a többi csak vár, és nem dolgozik semmit. Egyedül ez a leépítés veszélye vet árnyékot az életünkre… Az hírlik, hogy júniusban újból kezdik a szorongatást. Pedig szerintem a színház elég jól megy, kitart mellettünk a közönség.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)