Bálint Tamás | Amíg nem fáj, nem művészet – beszélgetés Kuti Botond festőművésszel

Bálint Tamás 2021. március 21., 11:49

„Az ember halandóságában és környezetének lassú pusztulásában rejlő drámai szépség az, ami inspirál, újra meg újra munkára késztet” – vallja Kuti Botond, aki a folyamatos átalakulás pillanatait igyekszik egy-egy olajképén megragadni.

Kuti Botond: Glomus (olaj, vászon, 145 × 140 cm, 2020)
A képre kattintva galéria érhető el.

– Ars poeticád szerint az önsanyargatás jellemez, a szó legjobb értelmében: nem a legkisebb ellenállás felé törekszel. Ugyanakkor vonzanak az ellentétek, a kettősség, a béklyók és a revelációk, ezek szimbiózisa, az általuk generált új kihívások. Hogyan tévedtél a nehezebb útra?

– Azt hiszem, nem odatévedtem, mindig a nehezebb úton jártam. Minden onnan indult, hogy édesapám révén Szovátán belecsöppentem egy sajátos művészi miliőbe. Munkássága láttán szivárgott belém, hogy ez a valami, amit piktúrának neveznek, óriási kifejezőerővel bír. Megtapasztalhattam, hogy az eredményhez megúszhatatlan az áldozatos és kitartó munka, melyhez kellő fűtőanyagot kizárólag a nagy festészeti kihívások, a magas minőségi mércék állandó keresése biztosít. Ez a hitelesség engem is erősített, ha olykor eltántorodtam a hivatás komolyságától. Gyerekkorom óta csak akkor érzem magam valamirevalónak, ha dolgozhatok, ez a kényszeres állapot tölti ki mindennapjaimat, a maga kálváriáival, mélypontjaival, revelációival.

Ezt a műtermi huzavonát leszámítva általában békés jószágnak ismernek az emberek. Amíg nem fáj, nem művészet – mondják, s bár közhely, de az évek alatt megtanultam, hogy tényleg ebben rejlik az általam keresett katarzisélmény. A festészet számomra egy nagyon fizikális műfaj, makacs anyagok alkímiájában dolgozom, ahol a szelíd–vad kettős koreográfiája pillanatnyi, villámgyors döntések sorozatából áll. Képlékeny alku a felülettel, mert – a kezdeti tervek ellenére – az eredmény nem garantálható, és legtöbbször be is fuccsol. Ilyenkor a kép rugalmasságot, szabadságot követel az átkomponálásra, s ha akad bennem elég engedékenység meg lazaság ahhoz, hogy elfogadjam, ha a kép mást akar megmutatni, legtöbbször gyermeki rácsodálkozás, jóleső meglepődés ér. Hálás a véletlen hozadéka, csak résen kell lennem. Az elengedés épp olyan létfontosságú, akár a kezdeti elhatározás, és az egészben a legizgalmasabb az, hogy ott rejlik benne valahol a felfedhető, megmagyarázhatatlan csoda.

– Tehát az édesapád, Kuti Dénes műtermében való téblábolás predesztinálta a képzőművészeti pályád. Milyenek voltak ezek az első lépések, majd később a saját hang kialakulása? Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy tudatosan akarsz mást, másképp festeni, mint édesapád?

– A tehetség nem átörökölhető, ezért a predesztinációval csak részben értek egyet. Tulajdonképpen a bennem rejlő hajlam, fogékonyság, képesség és jókora kíváncsiság szerencsés egyvelege volt az, ami végül erre terelt. Az ideális alkotói körülmények pedig tálcán voltak felkínálva.

De visszatérnék kicsit ahhoz az időszakhoz, amikor még többet jártam négykézláb, mint két lábon. Emlékszem, hogy volt egy titokzatos szoba a ház emeleti részén, egy csendes játéktér, ahol fura illatok közt készültek apám „kutizöld” képei. Nem értettem, mi is történik, de élveztem a látványt, és, mint minden gyermek, természetesen utánozni akartam a nagy akciót. Akkoriban ezermesternek készültem, és úgy gondoltam, a fából barkácsolt hajók és repülőmodellek közé simán elfér még egy izgalmas tevékenység, amihez kell a jó kézügyesség. Áron ikertestvéremmel gyakran a rajzolásban is megmérkőztünk, övé volt a pontos, patyolat munka, enyém a hanyagabb mocskolódás. A legnagyobb élményt az olajfestés megismerése jelentette, ennek hozadéka lassan minden mást háttérbe szorított. A székelyudvarhelyi Pallóban Bocskay Vince és Sánta Csaba kezei alatt formálódhattam, majd 4+2 évig a kolozsvári egyetemen, utána egy rövid reklámgrafikai kitérőn Siklódi Zsolt irodájában, majd következhetett a mindmáig tartó útkeresés kísérletező időszaka. Édesapámmal zsigerileg eltérő alkotói mechanizmussal rendelkezünk. Annak ellenére, hogy a legnagyobb csodálattal követtem egyéni kifejezésmódját, engem mégis egy elvontabb, gesztusokban gazdag festészeti világ kezdett érdekelni, s ez merőben más utak felé kanyarított a tanulóéveim lezárultával. Szemléletet, alázatot, elmélyülést és hivatástudatot ő ültetett belém, nem meglepő, hogy őt tartom mindmáig legnagyobb mesteremnek, mentoromnak.

Állandósult nyugtalanságban

– Megbeszélitek egymás műveit, tapasztalatait, terveit?

– 2014 óta Szovátán élek, a műtermeinket gyakorlatilag néhány fal, két lépcső, egy kutya választja el, ezért a mindennapi kölcsönhatás szinte elkerülhetetlenné vált. Eltérő alkotói attitűdjeinkből persze kiütköznek az ellentétek: ő a lassú, csendes vizek türelmes hajósa, én inkább egy turneri állandósult nyugtalanságban, izgágaságban lüktetek. Értelemszerű, hogy adódnak súrlódások is, ha megy az ötletelés, a nagy téma keresése, a „mit hogyan kéne” örökös problémáinak boncolása. Néha óvatoskodva, de többnyire objektív szigorral közelítünk egymás munkáihoz. Kedvező ebben a műfajban, hogy nem lehet végérvényesen elrontani a festményt, nincs menthetetlen kép. Elég egy kívülálló, tisztábban látó szem, egy új gondolat, ami frappánsan segít. Lopkodunk egymástól, miközben ajándékozunk is.

– Téma helyett a technika: a „mit” helyett a „hogyan” a fontos számodra. Miként dolgozol?

– Gyakran megkérdezik tőlem, mit ábrázol a kép, mi a koncepció. lIyenkor mindig bevillan Bíró Gábor találó megjegyzése: „a festészet nem ötletparádé”. Azok közé tartozom, akik egy kiállításon pofátlanul közelről vizsgálgatják egy mű felületét, anyagát, a rejtett cseleket. Ez nálam ösztönös prioritás, a kompozíciós feszültség, illetve a festék rétegelt gesztusrendszereiben rejlő titkos összefüggések és arányok keresése táplál. Témaválasztásaim is ezen technikai eljárások legtágabb kihasználhatóságához igazodnak. Persze olyan is van, hogy szembejön az ötlet, majd ahhoz társítom a megfelelőnek tűnő plasztikai kifejezésmódot.

A falemezeket félretéve újabban inkább vászonra festek, ezek előkészítése, a barkácsolás, a kifeszítés és alapozás külön élvezet. A spatula, nagy ecset, rolni, smirgli meg rongy váltakozva mind eszközeim. Az olajfesték állandó főszereplője képeimnek, néha akril az alap, és mindig kéznél van egy általam kotyvasztott speciális hordozóanyag is. Nem szeretem a fehér vásznakat, mert tökéletesek, gondtalanok és üresek. Ezeket csak elrontani lehet. És el is kell rontani.

Nem szoktam készre álmodott látványtervekkel ébredni. Impressziók, színhangulatok kavarognak, melyek nem hagynak békén. Az inspiratív tárház végtelen, a variációs társítások sora kimeríthetetlen. Valójában a lábaim előtt hever a potenciális festmény, elég csak kilépnem az ajtón, s már dolgozik is a virtuális képprocesszor. De fölösleges mindezt részleteznem, ha képes lennék érthetően leírni az élményt, nem vennék naponta ecsetet a kezembe.

Kuti Botond

Szomjaztam a könnyedségre

– Munkamódszered találó megjelölése az „irányított véletlen”, a káoszból születő rend. Miben állnak ezek a „szerencsés balesetek”?

– A jelenség egyetemi éveim alatt kezdődött, csóró diákként sorstársaimhoz hasonlóan nekem sem volt pénzem anyagokra, kénytelen voltam átfesteni egy-egy meglévő melót. Keserű, de valahol mindig izgalmas volt az átfedés mozzanata, mert az egymásra rakódó színes vetületek nem várt módon alakultak át új térbeli rendszerré. Az avantgárd stílusokkal frissen szembesülve zsigerileg kezdtem vonzódni a nem szokványos képalkotásokhoz. Volt, hogy csomóba gyűrtem az éppen száradó művet, majd kibontottam. Sőt annak részleges meggyújtására is vetemedtem, bármilyen külső beavatkozást bevontam annak érdekében, hogy tudatomtól függetlenül alakulhasson át a felület. A konstrukció-dekonstrukció-rekonstrukció bonyolult hármassága évekig meghatározta képeim alakulását, munkamódszerem brutalitása azonban az utóbbi másfél évben csillapodni látszik. Szomjaztam a könnyedségre, egy tudatosabb képszerkesztésre, s ez a tisztulás új szemléletet, lendületet, ritmusváltást hozott.

– Milyen alkotásokon dolgozol, készülsz idén közönség elé állni újabb művekkel?

– A ránk telepedett pandémia egyetlen kegyes ajándéka a szellemi elmélyüléshez felkínált rengeteg idő. Eleve elzárkózó alkat vagyok, szeretek egyedül lenni, és szívesebben nyitok a műtermembe, mint a külvilág felé. A kényszermagány így nem jelent különösebb traumát. Új lendülettel a 2020-ban elkezdett nagy méretű képekből álló sorozatomra próbálok ráhangolódni, ezek továbbérlelése, letisztítása foglalkoztat. Izgalom és elfoglaltság bőven lesz, márciusban Budapesten mutatkozom be az elmúlt időszak válogatott anyagával, ősz folyamán nyílik még egyéni tárlatom Marosvásárhelyen, majd elvileg Kolozsváron, és közben néhány csoportos részvétel is beékelődik az idei sorozatba.

 

KUTI BOTOND 1984-ben született Marosvásárhelyen, 1999– 2003 között a székelyudvarhelyi Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában tanult festészetet, 2003-tól 2007-ig a kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetemen folytatta tanulmányait, ugyanott mesterizett. Első egyéni kiállítása Marosvásárhelyen volt 2008-ban, azóta Európa számos pontján találkozhatott a közönség a műveivel. A Barabás Miklós Céh és a Romániai Képzőművészek Szövetségének tagja, jelenleg Szovátán él és alkot.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)