Nagy Lászlót olvasva hátborzongatóan káprázatos, ezerszínű világ tárul elénk. Versei arra hívnak, hogy megismerkedjünk a lélek rejtett földrészein lakozó érzésekkel, élőlényekkel.
Nagy László költészete gyors tempójú utazás, de az olvasónak nem kell tartania attól, hogy az időmértékes versekben rejlő fürgeség folytán nem jutna elég ideje önmagán átszivárogtatni a verseket. Az érzékletes képek, a sorokban megbúvó ütemhangsúlyok az értelmezésben, a versek meg- és átélésében segítenek.
Alkotói sokoldalúságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Nagy nemcsak szépíró, de képzőművész is volt. Bár 1943-tól kezdve rendszeresen ír verseket, Pápán eltöltött diákévei során rajztehetségével tűnik fel. 1946 augusztusát követően a budapesti Iparművészeti Főiskola grafika szakán kezdi el tanulmányait. Festői ambíciója verseiben is tetten érhető.
Pici ökröcskék, hatalmas galambok
Nyomon követve a Zene az istállóban képsorait, úgy érezhetjük, egy vásznon testet öltött műalkotást csodálunk. Az első versszakban megjelenik az áldozat motívuma, ez azonban nem hasonlít az Isten báránya-kép hagyományos felfogására. Nagy László képzeletében a Megfeszített sokkal közelebb áll Marc Chagall Magányának figuráihoz, mint azokhoz az ábrázolásokhoz, amelyeket a keresztény ikonográfiából ismerhetünk: „Középen áll egy meszelt oszlop, / nékem hófehér keresztfa, / megfeszítve én függök rajta, / onnan figyelek hallgatva.” A versben az istálló nem a Megváltó születésének helye, hanem a lírai én megfeszítésének helyszíne. Az egykori újszülöttet körülvevő jószágok központi alakokká válnak. Bár mindnyájan egy fedél alatt élnek, egyéniségük más-más formában tör felszínre. A valóságban masszív izomtömegekként ismert ökröket virágokhoz hasonlítja, és azáltal, hogy rögtön utánuk a galamboké lesz a főszerep, a madarak nagyobbnak tűnnek az ökröknél: „Két pici ökör egymást nyalja, / a fejük liliom-harang, / fölfújt szivárvány-glóriában / párjához krúg a hímgalamb.” Az istálló ugyanakkor korántsem nevezhető édenreprezentációnak. A verszárlatban az állatok menedékeként szolgáló helyszín közel áll Ady Endre magyar ugar-képzetéhez: „Galambtoll suttog, dübörögnek / bendők, a láncok csengenek, / ez itt a zene, szomorító / zene ittrekedt szivemnek.”
Nagy László költészetének számomra legkedvesebb darabja, a Kiscsikó-sirató egyszerű, mellbevágó alkotás, amely Kányádi Sándor két verséhez – Sörény és koponya, Fától fáig – hasonlítható. Nem társul pajkosság a műhöz, a gyermeki hangot a mellbevágó őszinteség, az események kendőzetlen leírása kelti életre: „Sajnáltalak téged, bársony-kiscsikó, / puha volt a füled, mint a kisnyulé, / nyakadon a csengő piros szalagon, / de te nem csengettél, bársony-kiscsikó, / szívedet hallgattam, alig dobogott, / tartottam orrodhoz gyenge tollpihét”. A siratás nem annyira a gyász, mint a leküzdhetetlen sokkhatás jegyeit mutatja: „nem kellett már neked a dudlis üveg, / inkább földhöz verted halántékodat, / tejfoggal haraptad piros nyelvedet”.
A gyermeki hang kendőzetlenül vall arról, hogy a halott állatot feldolgozzák: „bőrödet lehúzták, szárítják a napon (…) bőrödből csinálnak fekete sipkát, / drága bőrtarisznyát borosüvegnek”. A kiscsikó emléke a gyász későbbi folyamatában is felszakítja a gyógyulófélben lévő sebeket: „a gyenge lucernát nyulak csipkedik, / ott ficánkolsz te a csillagok között, / onnan megrugdosod az én szivemet, / minden reményünket befödi a hó, / siratlak, siratlak, bársony-kiscsikó”.
A Zápor után soraiban a felező nyolcasokon repülve érezni lehet a vízcseppek között ébredő világot: „zöld vesszőkön esőszemek / csimpaszkodva merengenek. (…) kiskutya a füvet eszi, / kifordulnak kis fülei”.
Nagy László költészetére a folklór igen nagy hatással volt, jó példák erre a virág-, illetve madármotívumot tartalmazó versei, valamint azok a költemények, amelyek sokban emlékeztetnek az archaikus népi imádságokra. A Könyörgés versbeszélője azért esdekel, hogy a rontó erők álmában se érhessék utol. Rendületlenül hiszi, hogy a szó varázsereje távol tartja a negatív erők démonjait: „Ha feküdni megyek / fekete éjfélkor, / ne harapjon belém / fekete komondor. / Csahos pulikutyák / ne ugassanak meg, / vacogó strázsának / ne mutassanak meg. (…) Ha édesen alszom / széna-heverőmön, / nagy pocakos pókok / ne marják föl bőröm.”
Nem evilági természet
Amikor gyermekkoromban azt hallottam, Versben bujdosó, valami kedves természetközeliség járt át. Ebben a helyhatározós szerkezetben ott volt a mohák titokzatos puhasága, a sziklafalak csöndje, a tűlevél-szőnyeg alól kiszűrődő sercegés. A teljes asszociációs lánc vélhetőleg azért jött létre bennem, mert a bujdosást a barangolással társítottam. Az idő múlásával, ahogy felfedeztem Nagy László költészetét, megértettem, hogy a versben bujdosó nem más, mint a világokat álmodó és létrehozó ember. Olyasvalaki, aki „bozótot teremt maga köré”, ezért tűnhet úgy, hogy nehezen megközelíthető, zárkózott, ahogy Nagy László írja, „versben bujdosó haramia”. Az alkotás folyamatát révületszerű, nem evilági jelenségként mutatja be a vers: „kintről ordasi tűz s fegyelem, / belül piros őzike-csillag – / belül véredtől, véred vasától / hártyáid azúr ablakai közt / káprázatos világ a vemhed.” A Bakony című versben azoké a főszerep, akikről sokat és sokszor álmodnak a nagyvárosok foglyai: „Hold remeg babonásan, / fátyolát rezgeti, / rézlombos rengetegen / úsznak a fürtjei.” Az idilli, természetközeli nyugalomban rejtélyes hűvösség lapul: „Édesem, hallod-e, / leesik a vadalma / hóharmatot esdeni / puha selyem avarra.” Ahogy a megfeszíttetés aktusát újragondolja, úgy a költő attól sem fél, hogy a Boldogságos Szüzet Szentségtörő Madonnaként ábrázolja. A vers Csáth Géza egyik novelláját hívja elő bennem: a Fekete csönd énelbeszélője megrendülten vall fi útestvére átváltozásáról. Nagy László versében a Madonna, akit a keresztény kultúrkör mind közül a legtisztábbnak ismer, állatot hoz a világra: „Csikót szül nekem, démoni / bársonyt a zöldbe, / nyihogó csillag-robogást / a fű-özönbe.” A megszületett csikó nem torz, nem is gonosz lény, hanem az anyja tejét mohón fogyasztó, fiatal uralkodó: „föláll a burok-palástos / négy lábu kicsi király. / Míg fogak satuját tűri / kánaáni duzzadt kebel, / nagy haja éjszakájában / fejhangon fölénekel.”
E kiscsikó egyben Nagy László költészetének, élettől duzzadó verseinek metaforája is.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)